Az
ilyet oly nehéz szavakba önteni… vajon tudtam az első találkozásnál, hogy mit
rejt a szeme, az arca… érezhettem, hogy elemi erővel bír, hisz rá sem tudtam
nézni.
Az
első csókja… mintha csak a napfény lehelt volna az ajkaimra. Annyira más volt…
gyengéd, kedves… habár nem ismert, s én sem őt, úgy kapaszkodtunk egymásba,
mintha pontosan tudnánk, mire vágyik a másik.
Odanyújtottam
a kezem, és büszkén bemutatkoztam. Ordító zene, mámoros, részeg emberek
tömegében csak ennyi zendült fel: „Attila”. Ugyan honnan tudtam volna, hogy ő
hordozza a végzetem? Nem ismertem, rá sem néztem, nem kellettek az idegen
arcok. A múltam kezét fogtam, s közben a jövővel táncoltam. Nem tudtam még
semmit sem a világról. Vakon tévelyegtem a sötétben, és a szerelem amolyan
tövisekkel telitűzdelt rózsa volt. Nem élt, nem lélegzett, nem érzett. Porba
hullt minden jellemvonásom, a nagyságom, a büszkeségem. Érdekes, de ezt akkor
még nem éreztem.
Fogalmam
sincs, hogy minek örültem úgy, mikor elhívott, hogy találkozzunk. Azt sem
tudtam, ki is ő, mégis őrjöngtem a boldogságtól. Ha visszatekintek ezekre a
pillanatokra, érzem bennük a lüktető erőt, ami most is végigszáguld a véremben.
Mintha sejtettem volna, hogy valaha ezeket a sorokat fogom írni a sorunkról.
Szép,
lágy vonású arc. Éjfekete haj. Távolba meredő, különleges pillantás. Nem
titkokat, hanem emlékeket rejt. Kemény kéz, mely soha sem rest a lágy
simításra.
Féltem,
rettegtem, hogy mi lesz, ha netalántán szerelembe zuhanok. Balga voltam, és
magam sem tudtam, mit akarok… de Isten elkísért. Türelmet adott… aminek
eredménye tiszta érzelmek óceánja lett. Nem tudom már melyik nap volt az,
amikor fölkeltem, és azt sóhajtottam: szerelmes lettem. Engem a sötétség és a
mély emberi butaság kergetett, most meg a hajnal lágyan suttogja szerelmes
szavait. Kiléptem a múlt ócska öltönyéből, és IGAZI emberként kezdtem élni. Ne
legyen senki se önző, és ne tagadja meg tőlem ezt a vallomást. Ne bizonyítsa
rám, hogy a régi énem kedvesebb és jobb volt. Dehogy volt! Az balga volt! Mit
tudott az a világról? Csak néhány szép, barokkos körmondatot a fájdalmas
fiatalkorról. Ez semmi ahhoz képest, amit most érzek. Több vagyok, erősebb,
megfontoltabb. Jobban megfigyelem az embereket, okosabban nyitom szólásra a
szám.
Igen,
légy irigy és rosszindulatú, kedves valóság. Ehhez nekem szükségem volt egy
igazi társra. Nem félek bevallani. De bármi legyen is, tudom ki vagyok, ehhez
elég vagyok én is. Az én önbecsülésem most ez a pár sor. Ebbe senki sem köthet
bele. Én nem szavakban fejezem ki az önbecsülésem, hanem itt, a papíron
megvallok mindent. Habár ezek nem célok, és nem az élet patetikus szemelvényei,
mégiscsak a kályhája és kiindulópontja mindenféle tervnek és álomnak. Legyen ez
megint hálaadás az Úristennek, amiért itt van velem, és nem hagy elveszni.
Odaajándékozza a legjobb embereket mellém, és nem rest, ha áldásról van szó.
Vigyázz
ránk, Uram!
Attilának
Geisterfahrertől. Nyílt, és szép üzenetet kapsz a legbüszkébb részemtől. Megnyitottad
fáradt, kihűlt szívét. Vigyázz rá, ne hagyd elveszni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése