Árnyjáték

„Könnyes szemek kémlelik most a felhős, esős eget. Nehéz a szíve, hisz amit magában hordoz, azt képtelen kifejezni. Kezében megáll a toll, és csak mered az üres lapra. Megálmodja a szavak súlyos mondanivalóját, majd szép lassan feloldja a szívét erősen szorító béklyót…”

Hiba volt azt hinni, hogy az emberek sokat és nagyot változnak. Mindannyian ugyanolyanok vagyunk, csak a környezetünk lesz más. Máshogyan állunk majd a dolgokhoz, melyek azelőtt úgy sarokba szorítottak. Nem, nem lett könnyebb, sőt… ha az ember óriási és mély érzésekkel jár kézen fogva, az agya képtelen lesz megállítani a gondolatok végtelen folyóját. Mindenben a végtelent keresi, mégis azt érzi, hogy holnaptól majd minden összedől.

Engedném őt, de képtelen vagyok rá. Felsorakoztatom az összes hibáját, hiányosságát, és felelőtlenül rángatom a vállam arra a kérdésre, mit tennék, ha ő már nem lenne…

Lehet boldog egy munkás és egy művész? Istenem, add hogy egyszer képes legyek megírni azt, ami velünk történik. Azt akarom, hogy a világ végre higgye el… lehetnek boldogok ők ketten. Lehet, nem ebben a rendszerben, és nem ma, de biztos vagyok benne, hogy ott, a Mennyország puha felhőin most is mosolyogva napfürdőznek…

Biztos, hogy őrült vagyok. Képtelen vagyok gátat szabni a gondolataimnak, és pont ott tartok, mint fél évvel ezelőtt. A kételyeim felemésztenek…

Látom a múltját… hogyan bánt a múlandó, egyszerű lelkekkel, akik feltűnően táncoltak, hogy elkápráztassák… látom, hogyan nőtt fel, és kik nevelték… s azt érzem, én képes lennék megváltoztatni mindent, ami körülöleli őt… pont olyan vagyok neki, mint ő nekem. Ismeretlen, távoli, más… különleges. Ugyanolyan kegyetlen ambivalenciával gyilkol engem is… felvillantja a jövőt, majd türelemre int. „Messze van az még…” hogy mondhatsz ilyet, mikor féltve őrzöd az örökkévalóság kulcsát? Ne légy kegyetlen, kedvesem… ne törd össze a szívem… hisz láttalak, éreztelek, amint ott feküdtél mellettem… nem érdekelt az idő, a szavak. Most én is hallgattam.

A szerelem nem szól igazán… inkább cselekszik, majd hallgatásba burkolózik. De én beszélnék, kérdeznék, kutatnék… de nem lelek semmit, s ezért dühösen odébb húzódom… pörölök a sorssal, hátha Isten felfigyel rám. Megint csak nagyszerűen kilógok a sorból… nem a vágyam, hanem a keresztem lett végül. Megérdemlem, ha annyira akartam. Ülhetek a tágas szobámban, s figyelhetem a csinos arcú Holdat, mely most vérvörös színben, karcsún feszít az ég fekete palástján.

A szerelem táncolni szokott a napfényben… de ő mögötte is ugyanúgy sötétlik a rejtelmes, súlyos árnyék…

G.