Milliónyi
kérdés forgolódott bennem, mikor végleg letéptem magamról a múlt láncait.
Rengeteget kellett volna dolgoznia a szívemnek, hogy megeméssze az elmúlt két
és fél évet… nekem mégsem volt annyi időm, csupán csak pár hetem. Megadatott,
hogy amint kiléptem a búskomor ház ajtaján, rögtön rám sütött a nap, s elállt a
heves eső.
Először
Kishercegnek neveztem vörösesszőke haja és távolba meredő, ismeretlen tekintete
miatt. Tőle nem féltem… nem akartam menekülni, mint régen azoktól, akik rögtön
nyakamba akasztották súlyos érzéseiket. Türelmes volt… s én is megnyugodtam.
Egyesével, lassan vettem a lépcsőfokokat, és hűen követtem őt. Felhúzott a
fénybe. Mosolyogva ugráltam a tavaszodó természetben, és örökké élőnek éreztem
magam. Körüllebegett az a láthatatlan fény, melyet csak a szerelmes szív képes
érezni, s adni.
A
valóság állandóan nagy, tompa kalapácsával vadászott rám. Nem engedett el
sohasem… mindig a közelemben volt. De volt egy óriási erdőm, mely sűrű, friss
és gyönyörű volt, teleövezve keskeny kis ösvényekkel, itt-ott egy-egy rejtett
kis tisztással, amit beragyogott félénken a nap. Idemenekültem. Magammal vittem
a mázsányi érzésemet, magamhoz öleltem, s csak henyéltem a friss, csillogó
fűben. Aztán, egy nap az erdő halkan kezdett suttogni… veszélyt érzett, és
nekem menekülnöm kellett. Futottam, rohantam a kis utakon, de hallottam, hogy
súlyos léptek követnek. Rázta méretes öklét, szeme vérben forgott. Jött a
valóság. Jött a maga komorával, a fájdalom lován ült, és szürkeséget
szorongatott kezében. S az én szívem csak futott, futott, de mostanra
szabálytalanul és vértelenül dobog. Néha erőre kap, majd megint, mint egy
halálos beteg, a halál felé zuhan. De ő a szívem. Az egyetlen, melyet adni
tudok annak, akit mindennél jobban szeretek ezen a titokzatos, végtelen
világon. Oly buzgón kerestem a helyen évekig, s végig csak falakba ütköztem.
Hiába vettek körül szabad és lázadó emberek, nem találtam a helyen. A korszak
lezárult, és elém tárult rengeteg lehetőség. Szép, megfontolt léptekkel
elindultam a jövőm felé. Nem tagadom, vérző áldozatokkal járt a harc.
Változunk, de mégis megőrizzük a lelkünk legfontosabb szépségeit.
Még
ebben a percben is csak dolgozom fel a rengeteg emléket, és érdekes változást.
Levetettem az ős-magányt, a céltalan és felesleges szorongásokat. Kinyitottam a
szemem, és képes lettem újra bízni… egyetlenegy emberben. Soha nem volt bántó
szava, vagy gonosz tüskéje, amit belém vájt volna… de én… én gyarló… annyit
bántom Őt.
Hiányzik
néha… ki akarom szakítani őt az álmaimból, csak hogy legalább egy másodpercre
láthassam, érezhessem. Vitatkozom a Sorssal, hogy miért aggatott ránk ennyi
keresztet… belepusztulok a cipelésébe… de Ő… bátor és kitartó. Megragadja a
kezem, és magával visz az Örökkévalóságba. Folyton mosolyog. Még a szemei is
nevetnek rám… ott rejtezik benne minden titok, minden álom. Kérlek Istenem,
add, hogy egyszer én is olyan jó és felülmúlhatatlan legyek, mint Ő! Eszményi,
mégis egyszerű és ravasz…
Mit
mondhatnék még, mikor a szívem összes íze remeg és ég a láztól, melyet a
szerelem gyújtott benne? A szeretlek kevés… a világ összes szépsége is kevés…
csak pár, piciny tettem van, néhány őszinte dalom, szavam, és a szívem, mely
örökké a tieddel akar egy ütemre dobogni, kedves Kisherceg…
Szívem
minden szeretetével:
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése