2012. június 19., kedd

Őszintén...

Mi az a felebaráti szeretet? – ilyet csak az kérdez, aki még nem érezte az őszinte, baráti szeretetet.
Fél évvel ezelőtt én is megkérdeztem valakit, mi is az a szerelem. Kedves, őszinte dolgokat mondott erről a nagyszerű érzésről. Mondhatni elmagyarázta, és lefestette nekem a szívét. Nem tudtam elképzelni. Távoli, és megmagyarázhatatlan volt. Persze, hogy nem értettem, hisz nem is éreztem ezt soha sem… s aztán… alig pár hónap elteltével, mintha villám csapott volna belém, percről percre, egyre jobban megismerkedtem az érzéssel. Beköltözött a szívembe, a szemem pedig elhomályosította…
Buta kérdéseket tettem fel… Ő akkor látta meg, hogy még soha életemben nem adtam oda a szívem még igazán.
Azt mondta: Ez olyan, mint sokáig cipelnél egy festékes vödröt, és miután leteszed, a kezeden ott marad még némi festék, amit nem tudsz lemosni… így marad meg az emberekben a másik iránti szeretet…
S mint amikor tél lassan véget ér, és helyet cserél a tavasszal, úgy kezdtem én is élni az életem. Hihetetlen, hogy elzárkóztam, szomorúvá tettem a kételyeimmel, most pedig… minden egyes lélegzetvétel, szívverés miatta van. Minden a feje tetejére állt… kicsit olyan, mintha a végzetemet is hordozná magában… hisz… nem, ezt a gyászt nem lehet leírni…

Szeptembertől mostanáig az élet különös táncot járt. Gyakorlatilag katasztrófaként éltem volna meg az elmúlt időket, ha nem lett volna a szívem ekkora szeretetben. Ma már nem szeretek ezen gondolkodni, sőt… a saját „szakvéleményemet” sem követemazt illetően, hogy ha az ember elmeséli a problémáit, könnyebb lesz. Én inkább felejteni szeretnék. Hisz… folyton arról a fennálló problémáról kell írnom, hogy valakit, aki igazán fontos, vagy fontos volt nekem, megint elveszítettem. Állandó jelleggel érnek véget a barátságaim, majd erőre kapnak, végül pedig, mint a csonkig égett gyertya, kihunynak. Őszintének kell lennem: nem értek igazán az emberi kapcsolatokhoz, azaz a sajátjaimat képtelen vagyok racionálisan és „okosan” kezelni. A másoknak való tanácsosztogatás könnyű, mert kívülről minden más… de mi van velem és a saját belsőmmel? Semmi. Pontosan… nagylelkűnek, és igazán törődő személynek képzeltem magam, de a törők, amiket a hátamba vájtak, elporlasztották az ilyen illúzióimat.
Valaki a szerelemben szerencsétlen, és egy életen át keresi az igazit. Hála Istennek, én most éppen megtaláltam, és pont ezért ő a mindenem… mert nekem barátaim nincsenek. Vagy ha voltak vagy vannak is… a viszonyok már teljesen összekuszálódtak. Azt hiszem, hogy ha majd egyszer felnövök, megtalálom a választ arra, hogy miért nem sikerült jó barátnak lennem…

~~~

Igen. Határozottan félek attól, hogy bármit is leírjak. Vakítóan világít a nap, az ég pedig tiszta, csak néhány báránybőrbe öltözött felhő úszkál rajta. Szeretem a nyarat, de oly kevés ruha van rajta, amiről írni lehetne…
Felebarát. Az én egyik felem, aki velem van… fogja a kezem, és felemeli kedves hangját, ha az utamról épp letérni készülök. Vajon az „okos” ember is szerezhet magának barátokat? Hisz, aki túlzottan más, az hogy találná meg a párját. Ez olyan, mint egy különleges festmény… nincsen párja… csupán hitványul próbálják meg lemásolni, de az mégsem az igazi… azt hiszem a túlzottan sokat gondolkodó, vagy túl különlegesnek vallott emberek, pont így és ezért nem találják a párjukat..
Vallomást várnak tőlem, ahogyan én is magamtól. Milyen volt az, amikor én azt hittem, hogy megtaláltam a legjobb barátom? Tökéletes. Utánozhatatlan érzés, amit semmi sem tudott felülmúlni… még a szerelem sem. A boldogság nem hangosan, csinos ruhába öltözve jön el, hanem… lassan, titokban, nem feltűnően. Egy barát szeretete nem forró, hanem meleg. Nincs benne szenvedély… inkább egy olyan mély és erős érzés, amely miatt az ember azt érzi, hogy bármilyen célokat képes elérni, bármerre mehet, ha visszazuhan, puha fűre érkezik. Egy barát szava képes életet menteni… hisz oly’ hathatós és őszinte, amely még a legelveszettebb vándornak is utat mutat a sötét erődben.
Most épp arról faggatom az Úristent, hogy léteznek-e olyan lények, akik képtelenek a felebaráti szeretetre? Megvan bennük a képesség, hogy adjanak, szeressenek, elfelezzék a javaikat, de… a változást mégis képtelenek elfogadni…
Testvéremként szerettem valakit, aki ugyanilyen mély szeretettel tekintett rám… talán még most is pislákol a meleg tüzecske a szívünkben. Csakhogy a valóság szörnye rajtunk élezte gyilkos körmét. Az elvek, az erkölcs és a változás kemény próbatétel egy barátság számára. Felnövünk, és levetkezzünk azokat a ruháinkat, melyeket a társadalom, a család, az ismerősök aggattak ránk. Elkezdjük járni a saját utunkat. Megválasztjuk a személyiségünket: őszinte, kemény, nagylelkű, intelligens. Az ember gyarló és önző… amikor megválasztja önmagát, kevéssé érdekli a környezete. Csak reménykedni tud, hogy el fogják őt fogadni. Valakit köt a hite, és haláláig csak adni, szeretni fog, valaki pedig felszegi a fejét, és nekiindul az életnek. Sajnos én hagytam, hogy megtörjenek… csalódtam önmagamban is… talán ez az elmúlt évek egyik legnagyobb csalódása. Én magam. Azért, mert azt hittem képes vagyok felmérni az igaz barátok szeretetét, és jól választani… de nem. Tanácsokat osztogattam, és mások életét egyengettem, de… arra képtelen voltam, hogy a saját szemem kinyissam. Elfogadtam én sok mindent… de nem kötelességem az elveimet, az erkölcsi gondolkodásomat is a földre hullajtani, csak azért, mert valakit el kell fogadnom, mert valaha a barátom volt

G.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése