„Csak lebegtünk a smaragd vízben. Ott hagytuk csókjainkat az örökkévalóságnak. Kapaszkodtam feszes, finom bőrödbe, miközben áramlott bennem a boldogság. Elképzeltem milyen lenne, ha minden napom ilyen boldog lenne… majd dacossá váltam, mikor el kellett hogy engedjelek.
Nehéz szavakkal leírni azt, ami a lelkem immáron örökre megváltoztatta. Beépült a valómba, meghatározza a viselkedésem, a tetteim… nem találtam semmit, ami ezt a szenvedélyes szerelmet felülmúlhatná. Még az újdonságnak sincsen ekkora ereje.
A szereteted tart életben, ez ad erőt élni, mikor már úgy elvágyódom. Nem hagyja, hogy a magányba burkolóddzak, s dacosan hallgassak.
Nem kell semmi… csak a pillanat, mikor lopva megbámullak, vagy mikor hozzámérsz, mikor azt mondod szeretsz. Színtelen létezés a hét, de a végén a te fényed ragyogja be gyenge létem. Még mindig őrülten szeretlek. Pontosan úgy, mint 8 hónapja. A részemmé váltál, s én a részeddé. Közös létezésünk evidencia, s az életem tápláló ereje…”
