Egy darab örökké elveszett
belőlem. Talán a bennem élő gyerek hagyott el. Nem akar megállni az örvény szívó
ereje. Eltűnök, megfulladok.
Kapaszkodom egy sziklában,
az tart még életben. Amennyire tökéletes ő, olyannyira vagyok tökéletlen…
sérült… elveszett. Szellem vagyok, aki folyton vonul, s éjszaka felkiált
otthonát keresve. Minden annyira költőien groteszk. Már könnyem sincs amivel
sírhatnék, ezt is megállították.
S közben ott vigyorogsz gonoszul rajtam. Megint kinevetsz. Nem látod, mennyire gyenge és eltévelyedett vagyok. Te vagy az ellentétes pólus. A férfi. Erős, kitartó, csöndes, megfontolt. De én csak egy szellem vagyok. Pakolok, megyek, megérkezem. Geisterfahrer. Úgy tűnik sok-sok év elteltével is ugyanolyan méltó vagyok a nevemre, sőt most már igazán rászolgáltam az elnevezésre. Sok folyamat nem ér csak úgy véget… egyszerűen csak megváltozik, de ugyanolyan érzéseket gerjeszt. Ezer éve nem éreztem ezt… mintha ráleltem volna az ősi, mozgató erőmre. Régen újra és újra éreztem azt a kreatív, művészi pluszt –ki hogy hívja-, ami motivált az érzelmeim kiadására.
Erről a szerelemről még soha sem írtam, mert olyan mélyen a közepén voltam. De
mint mondtam, most épp szellem vagyok. Kívülről nézem a mosolygó párt a képen, s közben
megérkezem egy nyugodt, semleges lelki zónába. Abba a zónába, ahova
belehelyeztem magam minden egyes bejegyzésem írása után. Itt van a gyerek, az
összetört szívű, a tévelygő bölcsész meg ez a szellem. Levetkőzhetetlen ez a
szerencsétlen szerep.
Ki az a férfi, aki felégeti
a lelkem, s úgy csap le, hogy közben az égbe emel? Bárcsak tudnám. Örök titok marad
nekem… folyton csak szedegeti a szilánkokat a maga csendes, megfontolt módján.
Őrá nem hatnak a szépen megkomponált kirakatok, látja a szememen, ha hazudok.
Minden rezdülésem ismeri. Tiszta klisé minden.
Egy férfi, aki mindezt
kiállja, az a férfi igazán szeret. A maga különös, nyugodt módján. Mellette
jobbá akarok válni, mellette elfelejtem az androgün, magányos hozzáállásom.
Minden egyes alkalommal kizárom a sötétséget, és rá fókuszálok. Az ő fénye
beragyog engem is, és igazi emberré tesz. Másfél év alatt nem írtam róla
dicsőítő szót, hisz megfogadtam, férfit soha többé nem emelek magas szerepre.
De ő önmagában utánozhatatlan, minden tette és szilárd szava önmagáért beszél.
Hálás vagyok, amiért az árnyékában sétálhatok és méltó lehetek a csókjára. Leszek
mellette a legszürkébb egér is, csak hadd maradhassak szerelme gyógyító
tüzében. Olyan mérhetetlenül büszke vagyok, hogy én lehetek az, akinek
megnyílt, az egyetlen nő az életében. Minden egyes balga cselekedem, ötletem és
viselkedésem elvetem, csak hogy ne okozzak megint katasztrófát.
Már nem vagyok irigy.
Legalábbis igyekszem nem az lenni. Szeretném, ha Isten tanítása beragyogná a
lelkem és a személyiségem ez formálná. Alázatos csodálattal és szeretettel
fordulok hozzá, aki minden elismerést és őszinte anyai szeretetet megérdemel.
Elfelejtem, hogy hozzá képest milyen sötét, céltalan vagyok. Most nem állhat ez
az első helyen, hisz neki adtam ezt a pozíciót. Teljesen mindegy mivel érvelek,
vagy mennyire próbálok ésszerű lenni. Most csak az ő szeretete tart engem a
jelenben és véd meg a sötétségtől. Az önző énem reméli, hogy erről nincsen
tudomása. Nem akarok ekkora hatalmat adni egy férfi kezébe… ezt már
megtanultam, nem hibázhatok megint. Elég, ha csak ez a papír ismeri ezt a
titkot.
Leírhatnám, mennyire
szeretem őt, vagy mennyire az ő asszonya akarok lenni, de túl nyers a lelkem
még ezekhez a vágyakhoz. A felnőttéválás talán soha sem következik be, talán
csak véget ér a fájdalom…
U.I.: Ajánlanám mindenkinek aki ír/írt valaha. Próbálkozzatok meg vele még egyszer, ne féljetek belépni ebben a semleges zónába, ami a váróterme az összes mélyen ülő érzelemnek.
Petinek
