Napi vers

Wicked Games

Az emberi élet csodálatos. Szinte mindent túlél. S talán pont ezért kap annyi megpróbáltatást és fájdalmat az életében.
Ambivalens érzés bennem, de mégis minden rossz élmény ellenére érzem most jól magam. Érzem, hogy élek, egészségesen küzdök, célokat tűzök ki magam elé, és megbirkózom az olykor sötéten rám boruló magánnyal… nem érezném magam embernek, ha nem törték volna össze a szívem, vagy nem bántottak volna meg.
Az idő messze rekeszt el a múlttól, aminek köszönhetően egyre élesebben vagyok képes látni. Velős tapasztalatok és nagy szavak után, most egy egyszerű, fájdalmasan józan logika következik. Valaki meg akart tőlem szabadulni gyorsan és fájdalommentesen… rendbe akarta hozni az életét, és kiirtani belőle a viszolygást keltő negatív erőket. Engem. Engem irtott ki, gyilkolt meg. S ez a felismerés a szakadék szélére taszított, hisz én magam váltam az éteri rosszá… elveszítettem minden jóságom, türelmem és a női, emberi mivoltomat is. Olyan volt mint egy tragédia, a világom apró szilánkjaira tört. S ekkor, ezután érkezett meg az áldás, az Isten ereje az életemben, az egyetlen igazi vigasztaló erő. A felismerés, mint segítő fény, világította be az életem. Azért történt, hogy tanuljak belőle. A fájdalomból tapasztalat lesz… s ezért vagyunk emberek, mert fel kell ismernünk, hogy ha katasztrófa történik, szinte kötelességünk változtatni. Mára lett egyértelmű számomra, ha folytattam volna az életem azon az úton, mindenem elveszítettem volna… többek között a saját személyiségem is…
A legnehezebb feladat az életünkben, hogy önmagunkkal szembe nézzünk. Önvizsgálat, gyűlölet, megbocsájtás, majd elengedés. Ez a folyamat embert próbáló… olykor könnyebb lenne gyáván elmenekülni, vagy bezárkózni a keserűségbe, de nem lehet. Ez is olyan, mint a kategorikus imperativus.
Szembe néztem magammal. A borzasztó hibákkal, amit tettem. Megbocsájtottam magamnak, és másoknak is. S most, a rengeteg szörnyűség után, mégis érzem az áldást az életemben. Nem vagyok bigott ember, de most valóban nagyon sokat köszönhetek az Úristennek, és az ő végtelen szeretetének, ami a családomon, és a barátaimon keresztül is megérkezik hozzám.

Kipróbálok valamit. Mikor imádkozom, pár percre elcsendesülök. Csendben várok, és lelkemmel hallgatózom. Várom az Isten szavát, hagyom, hadd töltse be gondolataim teljességét az Ő szava, hagyom, hadd beszéljen hozzám…

Engie, köszönöm a meghívást, jó volt látni, hogyan élsz, hogyan éled meg a boldogságot. Tiszta szívből kívánom neked, hogy mindig maradj ilyen. Mellettetek nem éreztem magam magányosnak, egyetlen percre sem. Őszinte és tiszta emberek vagytok, akik egymásra találtak… szerintem az én szívem mindig megérzi ezt. Hálás vagyok, amiért láthattam, hogy létezik még ilyen szerelem. Belőletek merítek erőt, és a türelmedből, amivel kivártad ezt a csodát.

Adrus, maradj erős, én is ezen vagyok. Tudom, mennyire tud néha hiányozni, hogy valaki átöleljen, finoman, érzelmektől fűtve közeledjen. Hiszem, hogy az igazán rendkívüli nőhöz, igazán rendkívüli férfi illik. Az ilyesmiért pedig sokat kell harcolni, és még többet kell tanulni magunkról, a kapcsolatokról és az életről. Türelmesnek kell lennünk, hogy megtalálhassuk az a részt az életben, ami végleg kiegészítő részeként szolgál az őrült és színes világunknak.

Elastic Heart

Én lettem volna a középső. A három közül a középső testvér. Talán lett volna egy bátyám és egy kishúgom… néhány szakértő azt mondja, mindig a középső gyermeknek a legnehezebb a családban. Néha azt érzem, muszáj „mindhármunk” miatt élni. Ha tényleg nehéz az élet, elgondolkozom, hogy talán a hátamon cipelem a meg nem született testvéreim terheit, és hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy –csoda módján-, de életben maradtam. Fontos leszögeznem, hogy bármilyen fájdalmas ömlengésem után hálát adok az életemért. A Jóisten ezt a figyelmeztetést hagyta nekem itt az életben, hogy soha se csüggedjek… mert élhetek…

Túl sokat álmodok, túl fájdalmas dolgokról. Újra és újra visszautasítanak álmomban. Aztán meg egész nap együtt kell élni a múlt fájdalmas súlyával, hogy valahol tudat alatt előjön ez az amorf valami, amivel már 2 és fél hónapja küzdök.
Furábbnál furább dolgok segítenek át a nehéz perceken. Különös elégtételt kaptam az élettől. Mikor már éppen azt hittem, hogy egy szörnyeteggé váltam minden kapcsolatomban, a szentháromság mégis megtört. A múltból pozitív rezgéseket nyertem. Már eltemetett, vagyis inkább elmúlt szerelmek küldenek energiát nekem a jelenbe. Ez nem szerelem, nem vonzódás, hanem megigazulás. Bizarr módon felszabadít a tudat, hogy mások szerint nem vagyok gonosz, rossz ember… megmutatták nekem, hogy képes vagyok nyomot hagyni az emberekben. Nem tűnök el teljesen nyomtalanul.

S mégis a szerelem annyira fénylővé, hibátlanná teszi a másikat a szemünkben, hogy csak később látjuk, mennyire megkopott, összetört a másik.
Azt hiszem a szeretet nagyon sok mindenre képes… habár az elmúlt időben egymást követték a baklövéseim, a múltban mégis megmentettem embereket a szeretetemmel… s mostanra ez lett a vesztem. Olyan tisztán, büszkén tudtam kilépni egy-egy igazinak vélt szerelemből… de most szégyenteljesen elbuktam… olyannyira, hogy kísérti az életem sötét perceit…

Folyton csak farkasszemet nézek önmagammal, és marcangolom magam. Egy idő után fájdalmas csak arról beszélni, én mit rontottam el. Eleget küzdötten magammal, nem fogok többé harcolni az előítéletekkel, hogy miért „nem sajnálták tőlem” vagy de könnyű nekem…
Nem tudok, de egyáltalán nem is akarok más lenni. Apró fényt hoz az életembe az, hogy talán jobb úton járok mint régen, és soha többé nem fogom, vagy legalábbis megpróbálom nem elkövetni ezeket a végzetes hibákat… nem akarok kifordulni önmagamból… nem akarok gyűlölni. Csendben elsétálok, és távol tartom a rosszat. Nem gyűlölködve, hanem méltósággal, emberséggel.

2015

Az idei év első bejegyzése. Ez mindig megjósolja a következő évet. Emlékszem, tavaly milyen volt… szerelemtől, vágyaktól átitatott szavak, formálódó álmok…
Most pedig komoly felnőtt lét. Racionalitás. Bárcsak azt mondhatnám, hogy az a legnagyobb problémám, hogy ki hódítja meg a szívem… de azt hiszem felnőttem, vagy legalábbis nagyon közel állok a felnőttséghez. Már az foglalkoztat, hogy milyen nyelvvizsgát tegyek, hova menjek dolgozni, hogyan tudnám előteremteni a megélhetésem.
A nagyelőadó, ami tavaly olyan hatalmasnak és elérhetetlennek tűnt, ma már a vizsgáim helyszíne. Ami eddig álom volt, most valóra válhatott.

Egyre inkább leszokom az óév összegzéséről. Most valahogy úgy érzem, mintha 2014 olyan lenne, mint egy megkopott történelemkönyv… ezer éves emlékek, csaták és drámák képeskönyve. Poros, elévült, öreg… talán meg sem történt… már csak az örökkévalóságnak állít emléket.
A legnehezebb az a felismerés, hogy mi az, amit elszalasztottam tavaly. A szerelemért feláldozott dolgok itt sorakoznak türelmetlenül, idegesítően az elmémben, és okolnak engem, hogyan is szalaszthattam el őket, egy románc miatt. Megannyi dolgot meg kell oldanom és újra kell szerveznem, mert egyszerűen rossz döntést hoztam a múltban vagy éppen rosszul kiviteleztem. Nekem a múltból most csak ezek a dolgok ötlenek fel. Hibák, vétségek és töménytelen mennyiségű stressz, harag, gyűlölet, ami lelkileg és testileg is a tűréshatárom széléhez sodort. A kiborulások, az ájulás közeli állapotok… a szörnyű felismerés, pedig belém csap, hogy a testem és az elmém mindvégig jelzett, sőt tiltakozott, de én süket, vak és néma maradtam… aztán pedig a másik döntése miatt majdnem elpusztultam. Ezért nem emlékszem már arra, milyen az ajkának íve, vagy hogyan szívja a cigarettát. Én el akartam hinni, hogy nem érdemes ide visszatérni… és most már nem csak hiszem, hanem állítom… az elmém és a testem pedig igazol…

Nem lenne teljes az összegzés hála nélkül. Rengetegen segítettek nekem, hogy tiszta ésszel szemlélhessem a világot, és hogy végre normálisan felépíthessem az életem. A családom, a barátaim mindig mellettem álltak és hozzásegítettek a józansághoz. Köszönöm mindenkinek, aki egy kicsit is beleképzelte magát a helyzetembe és ezáltal tökéletes segítséget tudott nyújtani a számomra. Köszönöm a türelmes hallgatást és a kedves, bátorító szavakat. Köszönöm, hogy minden nap írtok, kérdeztek, és programot szerveztek. Megmentetek engem nap mint nap a magánytól, s közben méltóságteljesen viseljük az egyedülállók létét.

Hiszem, hogy egyszer majd megtalál a nagy szerelem. Nem biztos, hogy azonnal forró és szenvedélyes, csillogó és hangos lesz… szerintem a kapcsolat, amiből majd házasság lesz, egészen másmilyen. Máshogyan tesz boldoggá, más intenzitással közöl, másmilyen érzéseket. Ez is majd amolyan felnőttes dolog lesz. De semmivel sem kevesebb, rosszabb vagy megkopottabb. Nekem azt kell megtanulnom még, hogyha szeretek valakit, nem kapcsolhatom ki a valóságot és nem szállhatok szembe a világgal, a szabályokkal. Arra a pár órára talán igen, míg a szeretett férfival vagyok, de nem terjeszthetem ki az egészet az életemre, különben magamat sodrom az álomvilágom szakadékának szélére…

 Én azokban a férfiakban és nőkben hiszek, akik méltósággal viselik a fájdalmukat, az egyedüllétüket és türelmesek. Akik nem bántanak meg mást a saját boldogságuk keresése közben sem… mindenkit más tesz elégedetté és teljessé, mindenkinek a saját erkölcsi mércéjének kell megfelelnie. Megtanultam, hogy nem ítélkezhetek senki felett, nem is fogom megtenni, pedig néha könnyebb lenne ennek segítségével elfordulni és elmenni.