Touch too much

Egy jó tanács kapcsolatokhoz. Tanuld meg, hogy vannak dolgok, amiket soha sem leszel képes felülszárnyalni az imádott szerető életében: a mama sütijét, a legjobb barátját és a szenvedélyét, amit olyan nagy hévvel űz…

Az élményanyag, amit átáramlik az elmémen, a szívemen, a testemen az felemészthetetlen… elmúlt pillanatok éles emléke, kimondott szavak csengése… és a bűn, a fájdalom szúrása. Rengeteg kép, érzelem, arc táncol most bennem. A napok rohannak és vele együtt változik az örök világ is… tegnap még egyedül tévelyegtem a sötétben, ma pedig szépen, tudatosan építem fel magam és védekezem a valóság tőrei ellen…

Nem is kell mérlegelnem már… tudom, mi változtatott meg olyan helyen, ahol senki sem látja. Ez egy fontos és mély érzelmi pont bennem… félek, ezt senki sem fogja már látni… senki sem fogja elhinni, hogy igyekszem…

Amikor elkezdtem szeretni a szívem még csak gyermeki kiscipőben járt… boldogan tekintett a világba, semmi sem lehetett eléggé fájdalmas. Az életnek van egy gonosz tulajdonsága… minden jónak véget vet… így történt ez velem is… fél év után valami megváltozott. Az érzelmek óriási ruhákat öltöttek magukra, és a szenvedély engem különösen megperzselt, sőt megégetett. Eddig képtelen voltam ennek a megfékezésére. A saját kételkedésem és bizalmatlanságom tüskés csapdájába zuhantam… soha senkinek nem kívánom ezt az állapotot. Soha ne panaszkodj, ha szerelmes vagy… a normális ember talán nem is teszi… én megtettem, és borzasztóan nagyot zuhantam. 3 nap… 3 nap bizonytalanság, magány és félelem. Olyan volt, mintha vártam volna a szívem meggyilkolásának pillanatát… gyerekes és kicsinyes módon rettegtem… a semmitől. A megbocsátás határtalan, és az isteni irgalom ott lakozik a legtöbb emberben, főleg abban, aki őszintén és emberséges módon szeret. Megbocsátottak nekem. S ami ezután jött… az talán a saját magam megbüntetése volt… állandó bűntudat, hálálkodás, sírás és minden, ami elveszi az ember maradék önbecsülését is.

Sokszor visszatekintettem már magamra, és folyton oda lyukadtam ki, hogy az ember önmaga iránti szeretete mennyire lecsökken, ha szerelmes lesz... szinte nevetséges, de máig nem tudom, hogy most álmodom-e, vagy tényleg el kellene kezdenem hinni a szerelemben…

G.

Égszakadás

Láttam már sok szeretőt. Hűt, csalfát és szenvedélyeset… de olyat, mint az enyém… olyat nem. Ő az én szenvedélyem, ő pedig állandóan előttem jár. Nagy lépteivel hosszú utakat tesz meg, sok-sok tapasztalatot összeszed, majd visszakanyarodik hozzám. Lerakja elém a terheit, s mesél. Én csak az arcát figyelem. Szemének zöldes, gyémántszerű villanását, ajkának táncát, és rozsdaszín hajának kusza össze-visszaságát…

Hol a nap forró sugara, amely minden szívet felizzított? Hol van a szenvedély, amely örökké összetartott? Hamu és por ül most minden érzésen, elsüllyedek… fuldoklom… a valóság birtokol mindent, ránk húzta szürke zsákját, és közelebb cipelt minket az elmúláshoz.

… azt mondták nekem, hogy egy manierista művész olyan, mint egy beteg szerelmes. Küzd, alkot, hajszol, hogy megmenthesse azt, ami már régen elveszett. A világban tetten ért értékvesztést kompenzálja hatalmas művészi teljesítményével… mégis minden, amit kiad a kezében, abban ott bujkál a tökéletes disszonancia és modorosság… a legjobb akar lenni bármi áron… ilyen a kétségbeesett szerelmes is… a legjobb lesz, majd mindenkit eltaszít magától, s fáradt szeme csak egyetlen emberen csüng. Nem engedi ki kezéből, szívéből, végül pedig ő maga fojtja meg a repülő érzelmeket.

Hogy tanultam-e a hibámból? Igen. De nem lettem elégedett. Az állandó lemaradásommal küzdöm, és kicsiny kis világom kitágításával. Nem miatta akarok a legjobb lenni, hanem nála akarok sokkal jobb lenni. Versenybe szállok azzal, aki a mindent jelenti, azért, hogy elszakítsam a szívemhez mázosan odatapadt fájó és szúró szerelmes érzések töviseit. Emiatt pedig visszarepültek a régi álmaim. A baljós, fekete haj, kemény vonások és hazugságok. Megsérteném a jelenem ezen szegletét, ha azt mondanám, hogy most veszélyesen hasonló a helyzet a múlthoz. Pedig így van. A reménytelennek tűnő küzdés, apró sikerek, egy elfoglalt, céljainak élő férfi vonzalmának elnyerése… a történelem ismétli önmagát, csak a köntösét veszi át…

G.

Holdfény

Hosszú, napfényes báli ruhájában vonul be az ősz. A barna ezer árnyalatán csillognak a gyémántszerű esőcseppek, miközben az ég kékje és a lemenő nap sárgája lágy egyveleget alkotnak… nem szomjúhozik már a természet, hisz a szürke felhők minden szomorúságukat odaajándékozták eső formájában.

Ilyen nekem az ősz. Egy végtelen, titkokkal teli történet, melyet minden évben nekem kell megfejtenem. Hol a fájdalmas sápadt felhők árulkodnak nekem, hol a lágy, késői napsugarak nevetését hallom.

S mégis szememnek a legszebb az elsárgult, őszi levelekre hasonlító rozsdásszínű haj, mely a párnán nyugszik. A széles váll, mely kemény arcát mutatja felém… az egyenletes szívdobbanás, ami miatt az én szívem is él… lelkemben összeér a múlt és a jövő a jelen elterülő mezején… látomásom és víziók viszik tovább az álmaimat, tovább egy másik életbe, hol az örökkévalóság a szerelem egyetlen célja…

Hol túlélek, hol megélek, hol pedig elégedetlen vagyok a csendes, röpke órákkal. Lezártam az elégedetlenkedést, és csak a jóra emeltem fel a tekintetem. Soha többé nem bámulok majd a porba… soha többé nem veszem számra a gyűlölet szavait… ha az ember utálkozik és hadakozik az olyan, mintha szándékosan mérgezné magát. Nem erre való a lélek… én csak szeretni vágyom… Félelmetes, amikor hirtelen minden elveszhet egy szempillantás alatt. Beindul egy folyamat, amelyben az ember kényszeresen talpra áll és a rengeteg önostorozás után újból felépíti önmagát, majd némaságot fogad az összes elégedetlenkedés elűzésére…

„Az újjászületett lélek olyan, mint a holdfény. Tapogatózik az éj sötétjében… csak a csillagokba tud kapaszkodni. Azokba, akik mindig ott fénylettek körülötte, mindig mutatták az utat, s az örökkévalóságig vitték…"

G.