Égszakadás

Láttam már sok szeretőt. Hűt, csalfát és szenvedélyeset… de olyat, mint az enyém… olyat nem. Ő az én szenvedélyem, ő pedig állandóan előttem jár. Nagy lépteivel hosszú utakat tesz meg, sok-sok tapasztalatot összeszed, majd visszakanyarodik hozzám. Lerakja elém a terheit, s mesél. Én csak az arcát figyelem. Szemének zöldes, gyémántszerű villanását, ajkának táncát, és rozsdaszín hajának kusza össze-visszaságát…

Hol a nap forró sugara, amely minden szívet felizzított? Hol van a szenvedély, amely örökké összetartott? Hamu és por ül most minden érzésen, elsüllyedek… fuldoklom… a valóság birtokol mindent, ránk húzta szürke zsákját, és közelebb cipelt minket az elmúláshoz.

… azt mondták nekem, hogy egy manierista művész olyan, mint egy beteg szerelmes. Küzd, alkot, hajszol, hogy megmenthesse azt, ami már régen elveszett. A világban tetten ért értékvesztést kompenzálja hatalmas művészi teljesítményével… mégis minden, amit kiad a kezében, abban ott bujkál a tökéletes disszonancia és modorosság… a legjobb akar lenni bármi áron… ilyen a kétségbeesett szerelmes is… a legjobb lesz, majd mindenkit eltaszít magától, s fáradt szeme csak egyetlen emberen csüng. Nem engedi ki kezéből, szívéből, végül pedig ő maga fojtja meg a repülő érzelmeket.

Hogy tanultam-e a hibámból? Igen. De nem lettem elégedett. Az állandó lemaradásommal küzdöm, és kicsiny kis világom kitágításával. Nem miatta akarok a legjobb lenni, hanem nála akarok sokkal jobb lenni. Versenybe szállok azzal, aki a mindent jelenti, azért, hogy elszakítsam a szívemhez mázosan odatapadt fájó és szúró szerelmes érzések töviseit. Emiatt pedig visszarepültek a régi álmaim. A baljós, fekete haj, kemény vonások és hazugságok. Megsérteném a jelenem ezen szegletét, ha azt mondanám, hogy most veszélyesen hasonló a helyzet a múlthoz. Pedig így van. A reménytelennek tűnő küzdés, apró sikerek, egy elfoglalt, céljainak élő férfi vonzalmának elnyerése… a történelem ismétli önmagát, csak a köntösét veszi át…

G.