Elfajzottak

Ma reggel éreztem először igazán, hogy a Tél felemelte jeges kezeit a városról. Ébredezik a fagyos kómából a Múzeum körút. Mosolyognak a múzsák a múzeum timpanonján. Rám köszönnek a fáradt, tavaszt áhító reggelen.

Valami más. Valami megváltozott. Bennem semmi sem már a régi, talán csak-egy szokás, érzés, és jó pár emlék. Érzem, ahogyan a világ is változik köröttem… pontosan olyan, amilyen én belülről… kivetül belőlem.

Ma az eső illata tölti meg a körutat. Az autók is szelídebben gurulnak a vizes aszfalton. Eső után tiszta, nyugodt a város.
Ma valami mást érzek. Üres a szívem… nem lakik többé benne senki. Az utolsó szerető is elhagyta ezt az összetört helyet. Most váltam igazán egyedülállóvá… ma éreztem magamon a magány jeges simogatását. Bekúszott a gondolataimba, én pedig valahogy jelenleg képtelen voltam őt elűzni a pozitív gondolataim tömkelegével.
Azt hiszem az emberek csodálták azt, hogy milyen gyorsan és „könnyedén” vagyok képes regenerálódni, ami igaz is, csak… ennek az egésznek van egy sötét oldala is. Az űr, ami keletkezik az ember testében, ami nehezebb napokon szétmarja a lelket… erről nem beszélek, nem veszek róla tudomást, mert nem akarom felismerni és megtalálni újra a vágyat magamban, hogy szeretni akarok… azt akarom, hogy szeressenek. Minden változás dacára, ugyanaz a kislány vagyok, aki keresi a hercegét, és akinek jól esne már, ha végre megmentené valaki. Az agyam milliószor tiltakozott már eme vágy ellen, de a szívemet mégsem tudom elcsendesíteni. Akkor is előre tör, és szomorúan néz rám… szeretné már, ha valaki szenvedélyesen átölelné, megszorítaná a kezét, és szerelmes csókkal hintené be.

Most nem jó. Most nehéz. Majd elmúlik. Tudom…
Néha elfáradok, és eltolom magamtól az érzéseket, és a közelséget… így könnyebb. Azt hiszem, most tényleg nagyon nehéz lenne megnyerni összetört szívem.
Nem is változtam akkorát. Még mindig azt mondom, hogy most már az Igazi jöjjön. Nem vagyok még mindig jó „szingli”. Akartam már ezerszer írni frappáns és gúnyos, modern kis novellákat az állapotomról, az ismerkedés zsákutcáiról, de nem sikerült. Talán majd egyszer, ha tényleg felnövök. Most gyerek vagyok, aki vagy rapszodikusan magányos, vagy őrülten szerelmes.
Ha valaki azt mondaná nekem, hogy mostantól várjak valamennyi napot… hónapot… vagy évet, mert ha türelmes leszek, eljön majd az Igazi és fel is fogom ismerni. Megtenném. Megvárnám őt, és jól esne azt érezni, beteljesedett az életem…
Nevetséges, hogy nehezebb perceimben is még mindig a rabszolgája vagyok a gyöngéd érzelmeknek. Mennyi mindent megtennék még mindig, mert még is tettem, hogy újra szerethető legyek…

Van egy vigaszom, és egy támaszom. Az igazán Bátrak rejtekhelye maga a valóság. Bátornak érzem magam, amiért megtaláltam a legális drogot, ami kivezet a hétköznapokból.
Veronica Roth A beavatott sorozatának függője lettem. Elvarázsolt a történet, a világ amit felvázolt, és a szereplők személyisége, harcaik magukkal és a világgal. Egészen hajmeresztő a küzdelem, amit vívnak a rendszerrel és néha egymással.
Most, hogy ilyen zseniális történetet olvasok, természetesen a főszereplő férfival is szerelembe estem, akinek a tulajdonságain keresztül rájöhettem, milyen az igazi férfi… mi kell nekem most akkor igazán.
Négyes… az én Négyesem valahol vár rám, nagyon remélem. Ő nem a félelmei száma után kapja nevét tőlem, hanem a rangsorban elfoglalt pozíciója miatt… ;)
Most, egy rövid ideig lehetnek eszményi ideáim egy bátor, okos, őszinte és gyöngéd férfiről… akit én is régóta keresek.

Adrinak.
Te vagy az egyetlen, aki tudja, min megyek most keresztül. Érzed a rezgéseimből, és én is a tiedből, hogy habár nem beszélünk róla, mindketten ugyanabban „szenvedünk”. Mindig az a tudat erősítsen, hogy én itt vagyok neked, bármi legyen is… engem is ez a tudat erősít, mikor magányosnak érzem magam. Pontosan ráéreztünk, hogyan kell bánni a másikkal, ha egyedül van, ha aktuális randipartnere van, vagy ha épp szerelmes… teljesen mindegy, mi lesz majd velünk, tudom, hogy mindigis összetartunk majd. Ez a mi barátságunk szépsége. Nem csak beszélgetések, alkalmi kávézások… ez az, amikor látod a másik szemében megbújó fájdalmas titkokat, és minden egyes cselekedeteddel azon dolgozol, hogy feloldd a másikban a keserű gátakat…

Szeretettel,
Geisterfahrer

"Valami van a levegőben"

Ilyen gondolatokat csak a papír bír el. Ez a valami, ami itt kísér minden egyes levegővételnél egy láthatatlan érzés. Ha nem gondolnék rá, valószínűleg nem is létezhetne. S mégis velem van… éjszaka, álmaimban elkísér. Az agyam élő filmként vetíti elém, hogy „Milyen lenne, ha…?”. Azonnal elvetem a téves képzeteket, hogy mi mindenné válhatnánk, mennyire messze juthatnánk. Az egész ijesztően irreális… maga a lehetetlenség. Hisz ez nem szerelem… vagy ha az, akkor valami kicsi, megnyomorodott maradéka a nagy érzelemnek. Ebben nincs boldogság, gyengédség… némi szenvedély, titokzatosság, és játék keveréke csupán. Olyan ez mint egy hamis szivárvány. Keressük az égen, azt érzékeljük, hogy szinte már tényleg látjuk… az érzékeinket is megcsaljuk, csak hogy a szívünknek jó legyen.
Érzem a láthatatlan, gyenge, de megmagyarázhatatlanul szilárd köteléket, ami állandóan hamis képzetekkel köt egy olyan emberhez, aki nem szeret. Erről nagyon nehéz vallani nekem, hisz soha sem vallottam, hogy a test működhet a lélek nélkül… ez így is van talán, de ha egyszer már részt vett a szív is a játékban, hiába lép ki, a test automatikusan fog működni… ugyanúgy érzékelni fogja a puha bőrt… a divatos, olcsó illatot… a vékony karokat, a mély sóhajokat.
Ez az „élmény” ujjá teremtett engem. A hamis, nagy szemek újra önbizalmat öntöttek belém, mert elhittem, hogy ez az új út olyan helyre vezethet, ahol majd nem fáj semmi. S így történt. Valami más lett bennem… valami végérvényesen megváltozott. Most még formálódik bennem a felismerés, és csak tapogatódzom az új énemben, csak nézegetem a tükörben az új arcom…
Nem érzem többé azt, hogy ha egyedül vagyok, akkor nincs biztonságos búvóhelyem a valóságban… nem félek többé, mert éppen nincs párom. Megtaláltam a kapcsolatot önmagammal is végre.
Nem keresem az idegen férfi szempárokban a potenciált, hogy akár ő is lehetne az igazi…
Nem esem kétségbe, ha éppen nem akarok szerelmes lenni. Azt hiszem, el is felejtettem vagy lehet soha nem is tapasztaltam, milyen szerelmesnek lenni. Sok mindent éreztem már, de fogalmam sincs, hogy ezeknek milyen nevet lehet adni. Szenvedély, kötődés, függőség?
Talán az is előfordulhat, hogy a történtek után egyszerűen nem akarok nyitni semmilyen mélyebb érzelem felé, mert kimerültem. Pihenni akarok. Pihentetni akarom sebzett szívem. Olyan jó a rutin, az új feladatok, az egyre mélyülő barátságok, a család keserédes közelsége.
Magamat látom csak a tükörben. Nem osztozom a szívemen, vagy ha igen, akkor sem a szerelemnek szolgáltatom ki őt.
Most jó a függetlenség, szeretem ezt a józan, de hihetetlenül élmény gazdag állapotot. Olyan sokáig nem láttam semmit a világból, mert nem tudtam kinyitni a szemem a nagy szerelem közepette… most pedig annyi mindent megértettem, annyi mindent látok a világból.
Hiszem, sőt tudom, hogy ha majd eljön a nagy szerelem, pontosan tudni fogom, hogy megérkezett. Nem fogom félteni tőle a függetlenségem…

Ez egy lezárás. Egy fel nem fedett titok, egy forma, név és jelentés nélküli érzés, ami elkísért az elmúlt 5 hónapban, és megdöbbentő módon az egyik alappillére volt az új életemnek.

Helly Hansennek. 

"Jeden plägt sein Demon"

Ez egy olyan dolog, amiről nagyon nehéz írni. Beszélni meg még annál is inkább… amikor az ember folyton szembenéz magával, és rendre inti magát, hogy ne halmozzon hibát hibára, akkor ebben a nagy fegyelmezésben kicsit megkopik. Minden rendben. Jól vagyok. Ez igaz, hisz „meggyógyultam”… csak érzem, hogy nehéz kilépni ebből a szépen berendezett világból. Itt nem bánt senki, nincsen szívfájdalom… nincs virrasztás hajnalig, nincs remegő zokogás… csak olykor éjszaka különös álmok kísérnek. Feltűnnek a rég elfeledett és az elfeledésre váró emberek… elkísérnek engem egy másik világba, mikor nem érzek semmit. Ilyenkor utazom le a legsötétebb helyekre a lelkemben.
Mindenkit kínoznak a démonjai… kegyetlenül kísérnek minket, ott vannak a nyomunkban… s létük akkor a legelviselhetetlenebb, amikor az élet hosszú, nyomorúságos idő után valami különlegesen új élményt tár elénk. Bénítanak a múlt kötelékei… minden gondolatomba belesuttogják gonosz átkukat…
Félek… hiába tesz kiegyensúlyozottá a gondolat, hogy már nem csak egy „hibás” termék a szívem, és magabiztos vagyok, meg erős… félek, hogy a múlt megismétli önmagát. Boldogság, szerelem, szenvedély, veszekedés, hiány, boldogtalanság… az örök körforgás, amiben eddig éltem… nem kell ebből több. Megkopott a remény fénye, emiatt az ördögi kör miatt. Inkább visszalépek, kedves mosollyal elutasítom a közeledést.

Hiszem, hogy valaki át tud törni majd ezen. Akarom hinni, hogy egyszer eltűnik a felhő a fejem fölül… nem határozhat meg örökké egy kis szívfájdalom.
Egyszer azt mondta valaki, hogy én nem csak színt viszek az emberek életébe, én képes vagyok meglátni mindenkiben a saját színét… és hozzátenni a másikhoz valami újat, valami jobbat. Jól esik tudni, hogy tudok még jót teremteni a sok rossz után…

G.

U.I.: A fájdalomnak törvényszerűen múlnia kell az idővel. De a következmények, a tüskék veszélyesen mélyre képesek befúródni... lehet, hogy nincs már bennem se szerelem, se harag, csak rengeteg szilánk...

"Csak tiszta forrásból!"

Egész életünk elmehet arra, hogy megtaláljuk, definiáljuk önmagunkat. Az egész fiatalkorunkat ez a szárnypróbálgatás, keresés tölti ki, pedig nagyon egyszerű meglelni a bennünk lakó vonások gyökerét. Minden út egyszer csak visszavezet a családhoz… ott találjuk a földi élet forrását, minden kérdésre a választ.
Először csak burok a család, majd védőhálóvá válik, amikor felnövünk… megfog minket, amikor zuhanni kezdünk… s végül rájövünk, hogy minden benne gyökerezik. A család fogalmát nem lehet csak úgy hangzatos idézetekkel leírni, vagy divatosan kitenni… ez maga az élet, amit meg kell ismerni, érteni kell.
Most, hogy hazautaztam, nagyon közel kerülhettem a családomhoz, a nagyszüleim korához. Megadatott nekem a türelem, a szerencse és nagyszerű rokonok, akik megmutatták nekem, hogyan éltek régen, milyenek voltak a felmenőim. Az összes vonásuk között, láttam magam, még akkor is, ha valaki 70 vagy 80 évvel előttem élt… éreztem a kapcsolatot, és hogy igen, ilyen a mi családunk!
Mindig megérint, amikor beérünk a kis zalai faluba. Finoman fésült szántóföldek, dombok után, katonás sorban nőnek ki a földből a fenyőfacsemeték. Érzem a levegő illatából, hogy az énem egy fontos része innen indul, innen származik. Különös biztonság és büszkeség leng körül, mikor végigfuttatom a szemem a tájon. Olyan jó tudni, hogy ez még hozzám tesz valamit, ettől még jobb ember lehetek, hogy egy ilyen csodás helyhez közöm van és hogy láthattam ezt! Elengedhetetlen az életben, hogy ismerjük a legfontosabb gyökereinket. Így érthetjük csak meg, kik is vagyunk mi, és merre tarthatunk az életben. Mindennek az alapját ez az én-tudat képezi, és ez adja azt a hihetetlenül erős várat, ami magát a saját sorsunkat szimbolizálja a világ zavarában. Mindig tudom, hol az otthon, és kik is tartoznak oda igazán.
Nekem több idő kellett az életemben, hogy ide eljuthassak… most tudom csak igazán tisztelni és megérteni a család fogalmát. Most láthatom csak, milyen szerencsés vagyok, hogy egy igenis különleges és érdekes családba születhettem, ahol én magam is formálódtam.

Ez az utazás a valaha volt egyik legmeghatározóbb utam. Azt hiszem, eddig csak külföldre tudtam gondolni, ha arról volt szó, hogy igazán új dolgokat akarok felfedezni és messze akarok jutni. Elég volt 200 kilométert utazni, és máris az életem forrásánál találtam magam, a gyönyörű, zöldellő erdőben. Lehetetlen lenne nekem úgy elindulni a világba, ha ezt nem láthattam volna. Amikor a múltról beszéltünk, nem a keserűség érzése, inkább a retrospektív történelem lengte körül a szobát… a jótékony múlt, amely egészségesebb volt ennél a modern és fura jelennél. Semmi másra nem gondoltam ebben a pár órában, mint arra, honnan indult az egész életem, honnan indult az őseim élete, milyen emberek voltak ők, mit tettek, ami miatt még máig emlékezünk rájuk.

Nekem ezt jelenti a család. Megtalálni az életünk kiindulópontját a rokonainkon keresztül.

Dance

Ezernyi szerelem létezik, ezernyi szenvedélyben megtalálhatjuk magunkat.
Táncolok, hogy ne halljam a valóságot... hogy gondolatban elutazhassak egy másik földrészre, ahol teljesen más emberrekkel táncolhatok a forró levegővel teli utcákon. Mikor elindul a zene, más ember lehetek, átváltozhatak egy órára valaki mássá, aki soha nem lehetek a valóságban. Szenvedélyes táncossá, aki olyan mint a forró vérű latinok, akinek a tánc maga a legkomplyabb érzelemkifejezés.
Ilyen a szenvedély, ilyen a tánc nekem. Végre megtaláltam önmagamban ezt az érzést, amit senki sem vehet el tőlem, ami soha sem múlandó.

Blackout

A jelen jóságos. Pillanatszerű és könnyed. Hamar elillan, majd holnap újra most lesz. A szerelmeseknek az örökkévalóság, a csüggedteknek az egyetlen kapaszkodó. Ez a jelen… az egyetlen társam, aki elkísér nap mint nap. Gyerekkori példaképem mottója volt, hogy élj a jelenben. Ügyetlenül próbáltam leképezni ezt az életérzést, inkább kevesebb sikerrel.
S most mégis tudom mi ez. Minden jelen pillanatban emlékeztetem magam, hogy csak most rövid ideig tart a fájdalom, mindjárt elmúlik. A következő mostban megint könnyebb… megnyugodtam… újra a leglényegesebb dolgokra tudok koncentrálni.

A legnagyobb ellenség mindig a múlt. Ártó démonjai beszivárognak a jelenbe… pár mondat, egy név, egy emlékkép felvillanása máris becsábítja a sötét árnyat a gondolatokba. Összeugrik a gyomrom… szorongani kezdek. Elemi erejű elutasítás jelenik meg a legapróbb sejtjeimben is. NEM AKAROM! – üvölt a lelkem belül és majd’ kiugrik a testemből.
A régi, keserű dolgok halmaza újra és újra felkelti a vágyat bennem, hogy hadd szabaduljak már ki a kisvároskából… állandóan dúl a harc bennem, hogy a középiskolából legalább néhány szép emléket hadd menthessek ki magamnak. Kérlelem a szigorú racionalitást, hogy a kellemes élményeket még hagyja meg az agyamnak, hogy képes legyen majd emlékezni valami jóra is.

Rázárom az ajtót a démonokra, berekesztem őket az agyam legmélyebb zugába, és csak tovább megyek. Nem gondolkodom, nem gyűlölök, nem írom le azt a sok-sok keserűséget, ami valójában ezek mögött a szavak mögött lakik. Arcok, nevek, fájdalmas veszekedések, csaták, megaláztatás… sorolhatnám reggelig, mi mindent kellett kiállnom olyanok miatt, akiket most berekesztek az ajtó mögé.

Szerelem és barátság kapcsolatának összehasonlításakor talán egészen kevés különbséget találunk. A szeretet mértéke, és a szenvedélyek irányultsága a legnagyobb különbség… de ezektől eltekintve klasszikus kapcsolat mind a kettő. Ápolni kell, élményekkel gyarapítani, és időként feléleszteni, újjáépíteni… vagy lezárni.
Azt hiszem, erről talán még soha sem írtam, most mégis legyőzöm a büszkeségem, és kicsit magam ellen beszélek.
Ma már értem, miért hagytak el utolsó alkalommal. Értem a belső motivációt… érzem a folyamat minden egyes lépését. Tudom, mi játszódott le benne. Mert bennem is pontosan ugyanez zajlik le. Meg akarok valamitől szabadulni, ami már nem tesz boldoggá… valamitől, amit én (is) teremtettem, de már rá sem ismerek, hogy mi ez, és a másik oldalán ki áll velem szemben. Nem találom a közös pontot, nem látom a lényeget… nem érzem a barátság kellemes melegét. Nem akarom… nem tesz boldoggá…
Mikor valaki legutoljára ezt érezte irántam, felhívott, búcsút vett tőlem, és azóta eltelt 4 hónap. Négy hónap, ami alatt önmagamat nem kímélve szembe néztem saját magammal, és mindent elölről kezdtem és újra terveztem.
Ha neki joga volt ezt tenni és elsétálni, akkor én, egészségesen, új emberként soha többé nem fogok megtűrni olyat az életemben, ami nem tesz már boldoggá és szorongások sorozatát generálja bennem. Nem engedhetem meg, hogy az emberek egyszerűen kihasználják a jószándékom, a türelmem, és a képességem, amivel tudok jó barátként hallgatni és segíteni.
Befejeztem.