"Jeden plägt sein Demon"

Ez egy olyan dolog, amiről nagyon nehéz írni. Beszélni meg még annál is inkább… amikor az ember folyton szembenéz magával, és rendre inti magát, hogy ne halmozzon hibát hibára, akkor ebben a nagy fegyelmezésben kicsit megkopik. Minden rendben. Jól vagyok. Ez igaz, hisz „meggyógyultam”… csak érzem, hogy nehéz kilépni ebből a szépen berendezett világból. Itt nem bánt senki, nincsen szívfájdalom… nincs virrasztás hajnalig, nincs remegő zokogás… csak olykor éjszaka különös álmok kísérnek. Feltűnnek a rég elfeledett és az elfeledésre váró emberek… elkísérnek engem egy másik világba, mikor nem érzek semmit. Ilyenkor utazom le a legsötétebb helyekre a lelkemben.
Mindenkit kínoznak a démonjai… kegyetlenül kísérnek minket, ott vannak a nyomunkban… s létük akkor a legelviselhetetlenebb, amikor az élet hosszú, nyomorúságos idő után valami különlegesen új élményt tár elénk. Bénítanak a múlt kötelékei… minden gondolatomba belesuttogják gonosz átkukat…
Félek… hiába tesz kiegyensúlyozottá a gondolat, hogy már nem csak egy „hibás” termék a szívem, és magabiztos vagyok, meg erős… félek, hogy a múlt megismétli önmagát. Boldogság, szerelem, szenvedély, veszekedés, hiány, boldogtalanság… az örök körforgás, amiben eddig éltem… nem kell ebből több. Megkopott a remény fénye, emiatt az ördögi kör miatt. Inkább visszalépek, kedves mosollyal elutasítom a közeledést.

Hiszem, hogy valaki át tud törni majd ezen. Akarom hinni, hogy egyszer eltűnik a felhő a fejem fölül… nem határozhat meg örökké egy kis szívfájdalom.
Egyszer azt mondta valaki, hogy én nem csak színt viszek az emberek életébe, én képes vagyok meglátni mindenkiben a saját színét… és hozzátenni a másikhoz valami újat, valami jobbat. Jól esik tudni, hogy tudok még jót teremteni a sok rossz után…

G.

U.I.: A fájdalomnak törvényszerűen múlnia kell az idővel. De a következmények, a tüskék veszélyesen mélyre képesek befúródni... lehet, hogy nincs már bennem se szerelem, se harag, csak rengeteg szilánk...