Boldog vagyok, de leginkább hálás. Eltelt úgy három év, hogy azt hittem, túlgondolkozom mindent, aztán a végén mégis csak azt érzem, hogy megállíthatatlanul elrohant előlem az időm. Hirtelen nem is tudom, mivel foglalkoztam fejben az elmúlt időben. Csak most érzem, hogy itt vagyok, és új célt választok magamnak.
Az olyan emberek, mint én, képesek elhitetni magukkal, hogy soha sem lesznek igazán boldogok. Nap mint nap peregnek, sőt száguldanak a gondolatok... míg végül az egész összeáll egy nagy masszává, ami mindenféle hangulatra árnyékot vet. Bárcsak mondhatnám, hogy jó író vagyok és ezért van ennyi minden a fejemben... de én csak terápiás célzattal írok.
Sokszor nagyon sok idő és mantra megy el azzal, hogy végre elengedhessek egy-egy fojtogató gondolatmasszát. Volt, hogy feltettem a kérdést: mi van, ha valami nincs rendben velem? Ijesztő leírni ezeket a szavakat, kissé meztelennek érzem a lelkem tőle, mégis segít egy nagy tükörben láttatni magamat, és kicsit elszégyellni magam, hogy rengeteg a felesleges gondolat, kétely és félelem.
Van, hogy úgy érzem, összefutnak bennem a szálak, és visszanyerem a szerepem. Hihetetlenül szerencsés vagyok, és ezt mindig csak akkor ismerem fel, amikor ráeszmélek, hogy én lehetek mások életében a tartópillér, a figyelmes barát. Hihetetlenül megérintett, amikor mind a két legjobb barátnőm egyszerűen elsírta magát, mert felfedték nekem lelkük rejtekeit. S hogy én lehetek a ragasztószalag, ami összetartja a szívüket.
S vagyok én, nekem is van egy kősziklám. Találtam valakit, aki még nálam is erősebb, aki előtt el merem sírni magam... nem szeretem, ha gyengének látnak, mellette mégis lelkemben is lemezítelenedem. Leveszem pajzsom, leteszem kardom, és elengedem az összes szilánkot a szívemből.. nincs értelme hazudni, erősebbnek mutatkozni.
Ez lennék én? Gyenge lennék, vagy... csak találtam egy lelki menedéket? Megkérdőjelezzük sokszor a lelki indentitásunkat is, nem csak a faji vagy egyéb hovatartozásunkat.
Rájöttem, hogy nem mi választjuk, hogy fel akarunk-e nőni. Nekem sikerült késleltetnem ezt a folyamatot, de a dolgok és történések sorozata mindig hoz valami új fejleményt, amit le kell gyűrni, megemészteni és tanulni belőle. Legyűr, megemészt, tanul. Ezt jelenti egyedül élni a nagyvilágban.
Örökké foglak szeretni. Ott vagy minden dalban, minden finom szóban, minden közös képen látom a szerető szemeid, hallom a kedves hangod. Most nagyon messze vagy megint... nekem meg itthon kell lennem és erősnek maradni, még ha nehéz is.
Berlin megváltoztatta az életemet. Egy város, 3,5 millió emberrel és velünk. Ott, az utcán leltem rá az élet szeretetére és a hálára, hogy én élhetek és láthatom a világot. Szerencsés vagyok, mert Isten kegyeltje vagyok és nagyon sok mindent ajándékba kaptam tőle, sokszor a pesszimizmusommal mégsem tudom eléggé meghálálni. Mert félek... rengetegszer félek attól, hogy mit hoz a jövő... egyáltalán lesz-e jövőm? Lesz munkám? Lesznek gyerekeim? S most mégis elnémultak a kérdések... végre nem számított semmi más, csak a jelen.
Vigyázni kell az utazással is... amikor egy álom valóra válik, keresni kell egy új célt. Egy új álmot, amit be kell teljesíteni, ami kitölti a gondolatainkat. 10 éven keresztül készültem, hogy eljuthassak a német fővárosba, és még most sem hiszem el, hogy megtörtént. Olyan hihetetlen, hogy még képes vagyok álmodni és ezekbe kapaszkodni.
Hiányzol, Berlin. Csak úgy lehettél vonzó és felejthetetlen, hogy a szerelem is benned lakott. Minden perce tökéletes és mesébe illő volt, minden nehézség és félelem ellenére is. Nehéz most a szívem, hiányoznak ezek a gondtalan percek... durva és kemény a valóság. Bárcsak elmenekülhetnék, vissza Hozzád.
De élni kell tovább, itt és most. Bízni kell abban, hogy könnyebb és jobb lesz az élet... nem szabad hallgatni a felnőtt, mérgező szavakra...
