A fedélzeten

A hála talán az egyik legfoghatatlanabb dolog a világon. Az ember olyan gyarló, hogy alig tudja meghatározni, mi az a hála… Csakis a mély, érző szívből képes előtörni, feltételek nélkül és tisztán mosolyog az emberre. Akkor ölt különösen nagyszerű formát, ha a szeretettel jár kézen fogva…

Lehet hálás a gyermek, amiért felnevelte, ápolta és szerette az édesanyja. Lehet hálás a megöregedett ember, amiért a fiatal felé nyújtja a kezét és a halál árnyékában is elűzi a sötétséget. Lehet hálás a szerető is… a tengernyi szép pillanatért, élményért, csókért, ölelésért…

**

Beragyogja az életet is akár. Elűzi a leggonoszabb démont is, aki a múlt börtönéből ordibál… hihetetlen erővel élteti az egyszerű embert. Képes elhitetni velünk, hogy sose halunk meg…

Ezek a pillanatok betapasztják az ember száját. Csak lebegünk bennük, miközben a lelkünk belénk írja az érzéseket, amiket bármennyire is próbálunk szavakba erőltetni, nem megy. Ez az őszinte szeretet, ami a legritkább kincs, és ami most itt tündöklik bennem. Vele maradnék, ameddig csak tudok… vele hunynám le minden nap a szemem… őt ölelném, ő lenne a menedékben a viharos világban…

G.

Extenzív totalitás II.

Azt mondtam nekik, hogy „művésznek” születtem, ők pedig elhitték nekem… főleg egy valaki, aki csak csendesen megjegyezte: „Írj tovább…”

Írni fogok neked és rólad, hogy megláthasd, mi van bennem, amiről még magam sem tudok, mert félek kiejteni a szavakat, amik megfogalmazódtak a legsötétebb pillanataimban.

Ez a legnehezebb dolog, amit valaha átéltem. Rád néztem, és csak arra tudtam gondolni, milyenek lehetnénk. Mennyire boldog lehetnék egy ilyen rendkívüli emberrel, mint te. Megbecsültél, törődtél velem és hihetetlen élményeket szereztél nekem. Aztán természetesnek vettél engem, és visszahúzódtál… rájöttél, hogy megláttam az összes hibádat és gyengeségedet…

Bocsáss meg, de képtelen vagyok benned megbízni, mert félek. Képtelen vagyok megint naivan, önfeledten élni és szeretni. Megbántottál… mert látom, hogy nem szeretsz… nem tudsz megnyílni… nem tudsz beszélni hozzám. Mindezek ellenére, mégis hihetetlenül szeretlek és bármit megtennék azért, hogy tökéletesnek láss, hogy elfogadj… amikor először szóltál hozzám, akkor ismertem fel végre, hogy kit is keresek. Nem érdekel, hogy túl fiatal vagyok, vagy épp neked mondják, hogy az vagy, én szeretlek és ki akarom mondani! Nem tudom magamnak tartogatni, nem akarok megint reménytelenül szeretni. Lemondtam a romantikus képzelgéseimről… nem kergetem a tündérmesémet. Szokásom mindent elrontani, épp ezért kerülhettem talán megint ide. Bocsáss meg nekem, ha hibáztam. Mindent csak azért teszek, hogy elfogadj, és ne csak szeretettel, hanem szerelemmel szeress…

Nem tudok erről senkinek és semminek beszélni. A szívemben olyan mélyen laknak ezek az érzések, hogy magamnak sem mertem bevallani őket.

Ha én gyenge vagyok, akkor te légy erős… nyílj meg és légy őszinte. Hadd tudjam meg, mi a valóság…

G.

Piroska

Őrülten szerelmes lettem a tájba... a vízbe, ami körülölel... a napba, ami finom sugaraival simogat... és a hajóba ami lágyan ringat álomba...

Maszk

"Szerelem. Emlékek, érzések, illatok végeláthatatlan halmaza. Azt mondják, lehetetlen nélküle élni. Hideg, kemény, néma szív nő bennünk, ha nem engedjük be az életünkbe. Hiába a tengernyi csalódás, ha újra eljön, már nem lehet megállítani. Olyan sok arcot képes magára ölteni… olykor álarcot is, amit ha levet, feltűnik eltorzult, összetört arca. Hazugságok tartják össze a sebeket ronda ábrázatán, szájából őszinte fájdalmakat köp felénk, mi pedig megalázottan, megmerevedve bámuljuk ezt a szörnyeteget. Elpusztította mindenünket, pedig mi hittünk szépségében.

Láttam ezt a szörnyet. Elvett tőlem mindent. Hideg, kőszívet akart bennem teremteni. Meglopta a lelkem szeretetteljes egészét… elvágta a remény aranyfonalát.

Most keresem az igazi szerelmet, amely nem visel álarcot. Kedves, barna pillantásával eloszlatja a félelmeket, ölelésével értelmet ad a valóságnak. Mindig azt hittem, hogy megtaláltam, aztán újabb és újabb hamis maszkokat dobált le magáról.

Halkan száll egy ima az ég felé. Szerelmet kér a reszkető szív. Hogy végre gyengéden viszontszeressék, állhatatosan megbecsüljék és ő lehessen az egyetlen a másik elzárt, hideg lelkében…"

Valahol

„Futok. Fejvesztve menekülök a valóságból. A türelmem, az egyetlen megtartóerőm elfogyott. A szeretetem már nem elég ahhoz, hogy életben maradjak a farkasok között…

Néha nem is tudom, hogy kik között élek és hol a helyem közöttük. Régen vágytam ennyire a kínzó magányra…

A szerelem bennem kétarcú… van, hogy az egekig emel, de a sűrű, halott hétköznapokban csak kínozni tud. Fegyverként használja a féltékenységet, a gyanakvást… elhiteti velem, hogy nem csak én élek a másik szívében. Addig hajt, mígnem belepusztulok a tömérdek kérdésbe… nem kérhetek vallomást, nem kérhetek őszinte szavakat a férfitól… mindent tilos. Bilincsbe vertem a saját kezemet, mert tökéletes akartam lenni. Nem követhetem el a múlt hibáit… nem ölhetek meg megint egy virágzó kapcsolatot. Megfulladok inkább a saját némaságomba, de nem hagyom, hogy az ábrándok elpusztítsanak egy friss, lehetőségekkel teli életszakaszt.

Szólj, ha tévednék… azt hiszem tudni akarom, hogy megint összetörik a szívem.”

Örökké a tietek,

Geisterfahrer.

Megvallhatatlan

A nyár legelső napja. Forrón sütött be a reggeli napfény az alvó, egymásba kapaszkodó lelkekbe. Megvallhatatlan érzelmek keringtek álmukban…

„Hiszem, hogy a szerelemnek milliárdnyi arca van. Legalább annyi van belőle, mint ember a Földön. Próbálok szembenézni az sajátommal. Látom rajta, hogy különleges, nem követi a romantikus meséket, kilóg a sorból. Kicsit rakoncátlan, vad, néha durva… de érintéseiben megannyi forró vágy összpontosul. Nincs megnyugtatóbb az ő ölelésénél… a csókja ritkasága pedig a legédesebb. Olyan erőt hordoz magával, ami boldoggá tesz. Nem beszél sokat, talán azért, mert a csodát, ami mélyen benne rejtezik, átformálnák a felesleges szavak… a valóság betörne ide is és szürke mérgével mindent elpusztítana.

Egyszeri s megismételhetetlen. Nem szabad másról beszélni, csak a jelenről… hisz ő csak a jelenben élhet… ha fel tudja venni az idővel a küzdelmet, akkor tudni fogom, hogy ez a szerelem az enyém… a mienk… formált minket és kérdés nélkül is nyilvánvalóvá válik majd, hogy ez a legboldogabb mind közül. Csak ezt akarom érezni. Mindig…”