A nyár legelső napja.
Forrón sütött be a reggeli napfény az alvó, egymásba kapaszkodó lelkekbe.
Megvallhatatlan érzelmek keringtek álmukban…
„Hiszem, hogy a
szerelemnek milliárdnyi arca van. Legalább annyi van belőle, mint ember a
Földön. Próbálok szembenézni az sajátommal. Látom rajta, hogy különleges, nem követi a
romantikus meséket, kilóg a sorból. Kicsit rakoncátlan, vad, néha durva… de
érintéseiben megannyi forró vágy összpontosul. Nincs megnyugtatóbb az ő
ölelésénél… a csókja ritkasága pedig a legédesebb. Olyan erőt hordoz magával,
ami boldoggá tesz. Nem beszél sokat,
talán azért, mert a csodát, ami mélyen benne rejtezik, átformálnák a felesleges
szavak… a valóság betörne ide is és szürke mérgével mindent elpusztítana.
Egyszeri s
megismételhetetlen. Nem szabad másról beszélni, csak a jelenről… hisz ő csak a
jelenben élhet… ha fel tudja venni az idővel a küzdelmet, akkor tudni fogom,
hogy ez a szerelem az enyém… a mienk… formált minket és kérdés nélkül is
nyilvánvalóvá válik majd, hogy ez a legboldogabb mind közül. Csak ezt akarom
érezni. Mindig…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése