Felemás

Előszó

(Ígéret)

Nem véletlen az alcím. Az előszóba belerejtek magam számára némi ösztönzést, és a barátaimnak szánt ígéretet. Azokhoz az emberekhez szólok most, akik észrevették a bennem lakó ismeretlen forgatagot és figyelmeztettek, hogy szépen lassan felfalja a valódi énemet.

Ők és az életem inspirálták ezt a történetet. Minden egyes apró részletet el akarom mesélni ennek a korszaknak… ebben segítségemre lesz egy lány, akinek a naiv, gyermeki, reménnyel és szeretettel teli világa megroppan egyszer csak. Ezt teszi vele ellenhős, aki egy vonzó tekintetű férfi lesz, gyenge lélekkel és megnyerő személyiséggel. S ott lesz még a hős is. Egy igaz barát, egy szerethető őrült, aki látszólag hozzájárult főszereplőnk katasztrófájához, mégis ő menti meg a teljes pusztulástól.

Látható lesz a beszűkült világ, a kisvárosom, ahol felnőttem, amit megmérgezett a sok csalódás. Aztán ott vannak a barátok, akik néhol görbe tükröt kapnak, a saját szememen keresztül elemzem ki őket.

S végül a jövő, az álmok, amit tényleg a művészi határtalanság vázol majd fel… ebbe vegyül bele majd némi kritika a nagyvilág iránt…

Olvassátok hát az életem, a regényem, amiben ott lakik minden reményem, szeretetem és álmom. Hallgattam rátok, és meggyógyítottam önmagam a puszta szavak erejével…

Meg fogjátok látni, hogyan néz ki az eszményi énetek, hogyan éltek az én még mindig nagyon szerető szívemben.

Szeretettel,

G.

Régről

Nem. Nem lehet ő a megmentőm. Az életnek nem lehetnek ennyire nevetséges fintorai. Nem hihetem el még egyszer, hogy majd egy külső erő segítségével leszek képes továbblépni… azért, mert valaki kirángat, újra tőrbe csal…

Erről az emberről már régen elmélkedtem. Olyan régóta van benne az életemben, hogy kezdem elhinni, valami rendkívüli jelentőséget hordozhat magában. Az ilyesmi nem feltétlen szerelem, annál több. Egy barát, egy kontroll, aki akkor jelenik meg, amikor már nem ismerem fel magam a tükörben, és amikor már összegyűlnek a kudarcaim.

Ha arra kell gondolnom, hogy a világban nincsenek véletlenek, vagy mindenki okkal lép be az életünkbe, akkor őmiatta elfogadom ezt. Ez a mondás nem érvényes a félresikerült kapcsolataimra és a hamis barátokra. Ez mindig csak egy-két emberre érdemes, akik mindig jótékonyan forgatják fel az életünket, értelmet adva a valóságba vetett hitünknek.

Mikor már pont úgy érzenék, hogy egy kellemes, romantikus filmben vagyok, közbeszól a tapasztalatok józansága. Itt nincs folytatás, a végzet nem munkálkodik köztünk. A meseszerű mozzanatok csak a véletlen kegyetlen játékszerei…

G. 

Tűz

Most már tudom milyen. Most már biztos a szakadék legalján haldoklom. Most már tudom milyen felnőni… legalábbis érzelmi értelemben.

Ha felnövök majd tényleg teljesen, az összes álmom maghal és kompromisszum készen vívom a csatáimat a valósággal.

Akkor fáj igazán, mikor már fizikálisan is szenvedünk. Ez mind a folyamat része… zokogva görnyedni és próbálni eltolni magunktól a megemészthetetlen keserűséget…

~

Erre nem lehet megedződni. Sőt… az én szívem mindig csak jobban szeret és egyre kegyetlenebbül boncolják fel darabjaira. Kilopják belőle az összes jót és hamis boldogságokkal tömik meg… s végül megroppan a sok hazugságban…

~

Ez ismeretlen… fura… soha nem találkoztam még vele. Ha belenézek a tükörbe idegent látok. Tudom, hogy ez a bennem éledező sötétség alakítja át szemem, arcom. Beleköltözik minden remény-sejtembe és elpusztítja őket. Gomolyogva éleszti fel a szunnyadó vágyakat, és szívemen és józanságomon túllépve hozza a pusztító döntéseket… hamis szálakkal odaköt egy szörnyeteghez. Ez a szörnyeteg pedig ajkaimhoz nyomja száját, a falhoz nyom, és megfoszt a büszkeségemtől, amelybe beleöltöztem. Megába szív, testébe fogad, s kaján mélybarna tekintettel mosolyog rám.

Végül elenged, eltaszít… s én rajtam megint ugyanaz a velőkig hatoló fájdalomhullám csap át.

Az életet nem szokás tanítani az iskolában. Csak azt, hogyan ne éljünk, vagy miért ne drogozzunk. Ma megtanultam egy nagyon fontos leckét. A filmek hazudnak… nem csak a romantikus, boldog szerelmes történetek, de a vígjátékok is.

Nincs barátság szerelem után, ezt eddig is tudtuk. Ezért ezt nem lehetetlen „barátságot” nem lehet feljavítani vagy érdekesebbé tenni „extrákkal”. Itt nem csak sérülhet valaki, de bele is pusztulhat a vágy megállíthatatlan hajszolásába. Aki idejut, az szégyenletesen elbukott és összetört szívének a darabjait próbálja összeragasztani a másikból megmaradt emlékek segítségével. Az ilyesmi nem végződik boldogan… ez a valóság egyik legsúlyosabb csapdája. Pontosan tudom, mi hasít végig az emberen, egészen a szíve vonaláig…

Meg akarom törni az átkot. Végleg elszakadni… ennyi a megoldás két éve tartó érzelmi kudarcaimra. A gyógyírt csak mi adhatjuk meg a szívünknek… nem pedig az „extrák”… azok csak forró emlékképeket hagynak bennünk égő tekintetről, és finom érintésekről…

Meg akarom törni az átkot. Felrepülni a magam által teremtett érzelmi szakadékból. Már csak pár hónap van hátra és végre minden megváltozik…

G.

Próba-cseresznye

"A világ botrány... holnap mégis élni kell..."

Még valami

„Keresem magam az őszben… az ezerszínű, szomorú őszben. Az esős napok és a fáradt, meleg napsugarak váltakozásában… a földet beterítő levéltakaróban.

Elbújtam ebben az évszakban. Olyannyira elvesztem, hogy aki most rám néz, már nem látja a szemem mögött ülő lelket. Formálom magam, de közben elveszítem az éles kontúrjaimat… színes kavalkádként kezdek lebegni, végül pedig mint egy fura álom után, nagyra tárom a szemem.”

Vannak olyan emberek, akik kifejezetten több „réteggel” rendelkeznek. Személyiségüket egy másik személyiségbe bújtatják, hogy megnyerhessék maguknak a világot, vagy egy szívet, testtel. Később levetik a társadalmi konvenciókba illő arcot, és határok nélkül uralkodni kezdenek. Tanultam sok mindent egy ilyen embertől… nem adja oda csak úgy a szívét, soha nem kapcsolja ki az agy kontrollját. Mindig tudja, mi a célja és bármi áron eljut oda. Amolyan machiavellista hős, csak kicsit szerényebb formában, de nagy örökséggel.

Beleszeretni egy ellenhősbe nemes és különleges feladat. Életre szóló lecke és el nem múló vágy születik az ilyen történetből… ezután fénytelennek tűnnek a nagy remények és a boldog szerelem képe. Eltűnik a mese és felnőttes bátorsággal szinte köteles az összetört szív belevetni magát az „életbe”.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kell semmi a múltból. S ez nekem nagyon jól megy, ezért azt hiszem jótékonyan érdemes lenne folytatni. Csak a magam védelme miatt… A szívnek van egy apró pontja, ami puszta önvédelmében egyszercsak kikapcsol. Nem szűnik meg szeretni, ugyanúgy remél még, csak távolra helyezi az idilli képet.

Apró érzelemszálainkat nem tudjuk rögtön teljesen elvágni… hiába a sok-sok racionális, okos szó és egy diszfunkcionális kapcsolat, ami szemlélteti a lehetetlent… azt hiszem a szívem még dobog. Lassan, megfontoltan, jövőkép nélkül ugyan, de valamilyen vágy által vezérelve…

Drowning

Megnémultam. Belémtörtek a szavak, a vallomások... a szárnyaló szeretet most némán ül börtönében. 
Nem jobb. Nem könnyebb... ne kérdezzetek, nem segít. 

A kimondhatatlan érzések felejthetetlen fájdalmakká alakulnak át, mikor összetörik a szív...

Levéltöredék

„Minek nevezzelek? Hazug? Gyáva? Gyilkos? Nem merted feltárni a benned lakó sötétséget… nem volt elég erőd tisztességesen elszakadni… megölted a bennem élő összes reményt. Ez a három dolog, amiről írhatnék most neked, és hogy ezek mennyire összetörtek…

Nem tudtam neked sohasem levelet írni, még most sem megy. Ez volt az én adekvát önkifejezési formám, ha valakihez mély szavakat akartam intézni, nálad mégsem működött ez a képességem. Soha sem féltem, hogy majd kinevetnek vagy a szemét tetején landol a pár sorom, nálad sem ez a helyzet. Félek nem értenéd, mit akarok mondani pontosan… s félek a saját érzéseimtől is.

A gyűlölet és a harag gomolygó felhőin túl érzések laknak. Ez a legborzasztóbb bennem. A bántásaid, a gonosz vicceid mindig megbocsájtást nyertek nálam. De most, nem akarsz már semmit sem helyrehozni, hisz nem tartozol semmivel. Az összes fájdalom tehát szabadon teng és bömböl bennem. Mind-mind megbocsájtásra és feledésre várnak… előkerülnek a régi sérelmek és a tehetetlenség szülte néma harcok is…

Összetörtél és meggyaláztál. Fogtad még a kezem, mikor menekültél, és húztál magad után a koszos porban. Kihasználtad a szerető lelket. A nő nem olyan érték, amely idővel megkopik és bármikor lecserélhető látszólagosan többnek és drágábbnak tűnő dolgokra…

Hogy mi kell mégis neked belőled? A pénzed? A hajód? A kedves kis lakásod? Vagy az igéző barna tekinteted? Nem tudom már én sem. Minden kellett, aztán már csak egy kedves pillantással is beértem volna. Nekem nincs már erőm a bosszúra, s már elégtétel sem kell. Az önsajnálat szétmarcangolta a maradék reményt és hitet…

S ha már nem tudlak gyűlölni, akkor végre megfordulhat az életem folyása. Akkor lehetek majd boldog és kiegyensúlyozott… de addig is minden egyes apró felébredő érzést meg kell gyilkolnom… hogy tovább élhessek…”

Kalmárszív

Egyszercsak azon kaptam magam, hogy bűvöl a kék tekintet. Kedves mosoly mögé rejti az érdeklődését, már sejtem, mit akarhat. Túl kedves, túl szolid…

Azt hiszem írok neki pár sort, túlzottan vonz az egész lénye, mióta megláttam. Vajon meddig hajlandó elmenni?

Nem találkoztam még hasonlóval. Miért ilyen titokzatos? S mégis túl őszinte… könnyedén elhitte a jó oldalamról felvázolt meséket. Nyitott a szíve, érzelmes. Vicces és nagyon nőies. Látnom kellett megint. Beültettem a kocsimba, és megtanítottam neki azt, amit jelenlegi élete egyik nagy céljának tekintett. Egész ügyesen kanyargott a hótól fehérre festett úton. Átvettem a kormányt aztán és megmutattam, mit is tud egy igazi oktató. Szemében nem láttam félelmet, csak gyermeki módon élvezte a kanyargást. Lényéből megfoghatatlan különlegesség áradt… megint csak olyan nagyon vonzott…

Beengedtem az életembe. Akartam látni őt minden héten, képes voltam félretenni a tanulmányaim is, talán egyszer az életemben egy nő került az első helyre. Mindketten fellobbantunk, sokszor forrtunk egybe a közös szenvedélyben. Kimondtam neki. Ő válaszolt, ő is engem. Nem akart belőlem cifra vallomásokat kicsikarni, csendesen fejezte ki szeretetét. Azt hiszem akkoriban éreztem valamit… kellett az életembe ez.

Még beljebb hívtam, elvittem hajózni. Mikor csendesen kémlelte a tavat és koncentrált kemény utasításaimra, néha megfigyeltem a tekintetét. Szerette ezt a világot, nagyon jól illett bele. Nem hagyta el a száját panaszkodó szó.

Éreztem rajta, hogy az érzelmei felülkerekednek. Megpróbáltam ezeket visszaszorítani benne. Csak miatta tettem, nem akartam, hogy beleélje magát ebbe az egészbe… nekem ez csak egy nyár, sok nő volt, aki szintén értékelte volna ezt az életstílust, ezt a kalandot. Nem értem be eggyel, kíváncsi voltam mások reakciójára is, mennyi mindent adnának cserébe egy vitorláshajós túráért?

De ő továbbra is csak szeretni tudott. Fojtogatni kezdett a jószándékba öltöztetett közeledése. Kezdtem elfordulni tőle, egyre keményebben vertem vissza a kedves „támadásokat”… valamit tennem kellett. Anyám helyébe akart lépni talán a gondoskodásával, de nem, erre egyáltalán nem volt szükségem.

Később már kifakult vakító kék tekintete. A boldogtalanság árnyéka szállt rá. Nagyon óvatos, tapintatos lett. Folyton csak teret akart hagyni nekem, meg akarta, hogy sokat gondolkodjak, hátha rájövök, miért változtam meg... Mégis a teste a rabom maradt, úgy, ahogyan egyetlen mozdulata felkeltette bennem a vágyat.

Gyáva vagyok, tudom jól, nem félek bevallani. Nem kell nekem egy elkötelezett kapcsolat hívének lennem, nem is értem, miért kötök ki folyton itt. Miért talál meg ez forma? Miért vannak olyan nők, akik hajlandóak megmaradni mellettem? Ő túl kedves és rendes volt hozzám mindig is. Képtelen voltam megválni tőle, habár már irtóztam a szavaitól. Minek maradt mellettem, mikor már boldogtalanok voltunk? Honnan képes annyi érvet felsorakoztatni mellettünk? Azt mondta, szeret. Én ehhez fiatal vagyok, a szerelmet nem értelmezem már. A féltékenység is csak gyengít… nincs szükség még erre. Apa is megmondta… ő bátrabb volt, neki sikerült egyszerre több lánnyal is járnia. Bárcsak én is meg tudnám csinálni ezt! Ki kell még próbálnom ezt is…

Most pedig nem hagy békén. Ki akarja velem mondatni a végét. Nem megy… nem tudok még elszakadni, ő sem. Pedig annyira elegem van már… csak hátráltat, korlátozza a szabadságom… szokatlan módon próbálom halálából visszahívni a lángot, hadd lobbantsa fel megint az életem, de nem megy. Nekem ez nem megy.

Kimondom. Ő nyersen, színlelt büszkeséggel arra kér, hogy ne keressem, soha többé nem akar látni. Fura érzés jár át… űrt kap a szívem. Kellemetlenül kezdem érezni magam… kis szégyen is vegyül bele… fájni kezd. Elveszítettem őt, aki őszintén, feltétel nélkül szeretett, s soha nem bántott meg. Én sokszor bántottam, de elviselte. Őrült volt… most pedig én válok lassan azzá… siratom…

L'avenir

A sajgó szív szenvedéseit egy gyógyszer enyhíti. Kis adagokban kellő időközönként némi jövőt kell bevenni. Különböző formában, közelit s távolit felhasználni a teljes gyógyulás érdekében. Segédanyag az idő. Ezt folyamatosan alkalmazni kell, persze az sem árt, ha lappang az emberben egy nagy adag hit. Ez egyfajta örökké velünk élő, kiirthatatlan, pozitív baktérium.

Platón szerint az ember beleláthat az ideák világába, ha szerelmes. Csak akkor lesz egyedüli lehetősége földi élete keretein belül meglátni az ideális szépséget. Azt hiszem sokáig élvezhettem a végtelen gyönyörűséget. Megadatott, hogy megtaláltam a megfelelő férfit… a megfelelő hivatással, gondolkodással és jellemmel. Ideális volt az életem. Miközben megismertem ezernyi új és nagyszerűnek tűnő dolgot, közben megtaláltam a szívem otthonát is. Berendezkedhettem egy erőt adó kapcsolatba, ami biztonságosan hétről-hétre hozta a kellemes kikapcsolódás érzését.

Aztán hirtelen letaszították a lelkem az ideák világából, s a földön landoltam. Az ideális férfi bensője legsötétebbét tárta fel, miközben a gyávaság omladozó kőfala mögé rejtezett el. Ideáimtól megfosztva, magamra erőltetett racionalitással álltam kétségbeesetten a nagy, fényűző világa közepén. Képes voltam eldobni az érzéseim is, kikapcsolni a ragaszkodás kiírhatatlan vágyát.

Végül a kétélű tőr megsebezett mindkettőnket…

Mikor először összetörték a szívem úgy igazán, elhatároztam, hogy felépítem magam, a saját személyiségem erős kastélyát. Belekapaszkodom a titokzatos, nevető jövőbe és a totális ismeretlenséget választom. Ez egy örök támasz, a barátok és a család mellett. Az összetört szív szilánkjai nem érnek el a biztos tervekig. Aki látszólag mindent elvesztett, annak végtelen lehetőségei vannak az életben. Utazhat úgy, hogy nehéz horgonyát nem kell mélyre eresztenie…

A fiatalság sok mindenre ellenszer, és magyarázat a viselkedéseinkre is… én nem használom érvként ezt, én felhasználom a korszakot… ez az ideális férfi és köztem a jelentős különbség. Nekem soha nem kell félnem az érzéseimtől, mert tudom, milyen családban élni és igazi szeretetet, szerelmet érezni. Aki képes beengedni ezt a lelkébe, és bátor eléggé hogy meg is élje, annak már nem lehet igazán rossz sorsa…

Drága Bettim, ez a pár sor részben köszönet neked a rengeteg támogatásért, amit adsz és hódolat hihetetlen képességedhez: a remény örökké tartó megőrzéséhez…

G.

Kalmárszerelem

Búcsúzom… a legnehezebb szavakba önthető pillanat, főleg ha szúr a szilánkos szív.

Nem csak a szívem helyén fáj… az egész testem sajog. Mardos a hiányérzet és a tehetetlenség… vége van. Vége… végleg.

Kifejezhetetlen a fájdalomhullám önt el. Kergeti egymást a düh és a keserűség. Jobb gyűlölni valakit és haragudni rá a hibái miatt, így sokkal könnyebb… de ez nem tart sokáig… utána elemi erővel tör rám a jó emlékek hada, és a gondolat, hogy valaki más tölti be a szerepem egy bizonyos részét…

Nem tudom elhinni, hogy valóban megbántott… eldobott… összetörte a szívem. Szeretem, ezért még patetikusak, keserűek a szavaim, és ezért él még bennem a remény. Kiolthatatlanul lobog, még a könnyek sem oltják el. Azon kapom magam, hogy elkezdek félni… mi lesz ha nem leszek képes továbblépni? Ha itt ragadok és reménytelenül szeretek? Ez nem történhet meg. Nem térhetek vissza ahhoz az énemhez, aki sodródott és egy méltatlan ember iránt táplált érzéseket…

Alig van erőm leírni a szavakat…

De a paradoxon tovább él. Nem is tudom, hogyan van annyi erőm, hogy kiegyensúlyozott, érinthetetlen arcot mutassak az embereknek.

Ez most egész más, mint egy évvel ezelőtt. Itt nem a férfi szerepének üresen maradása a fájdalmas, hanem maga a személy hiánya őröl fel…

Sokáig azt hittem, hogy pont őt keresem. Sokáig láthatatlannak tekintettem hibáit… odaadtam a szívemet és megint csak reméltem és szerettem. Egyszerre csak minden megváltozott… megláttam a benne lakó sötétséget, ami felemésztett mindkettőnket. Nem tudtam elszakadni tőle, és ő sem tőlem. Fogta az utolsó percig a kezem, én pedig a végén már arra buzdítottam, hogy lépjen, mert megfulladunk mindketten… Életem legnehezebb próbatétele volt.

Az a jó abban, ha az ember ezt leírhatja, hogy minden fájdalmát kínos pontossággal ábrázolhatja, hogy aztán elhihesse, majd csak jobb lesz…

U.I.: Egy Kalmárt, Téged szeretni nagy és nemes feladat. Miközben szerettelek, megint felfedezhettem magamban egy újabb részt. Bátor, erős és talpraesett ez a rész… azt vallom, hogy minden férfitől, akit szeretek, „kapok” valami útravalót.

Mélyen bennem éltél, a részemmé váltál, ezért is nehéz elszakadnom. Lényünkből egy darab közössé vált, és ott élt a másikban… nem baj, hogy nem voltunk egyformák, én odaadtam a saját szívem a tied helyére is… Nem kellett semmi cserébe, boldog lettem volna melletted minden anyagias szórakozás nélkül is. Most pedig 8 hónap szépségeit kell eltemetnem magamban. Nem keresem a hibáinkat, mert nincsenek. Túl korán találkoztunk. Nincs erőm elhinni, hogy látlak még valaha, csókollak még valaha… de a szívem mégis kegyetlenül gondolja újra ezeket a képsorokat. Menthetetlen és vágyakozó…

Ideje elengedni egy tökéletesnek hitt eszményt…

Viszlát, szerelmem!

Geisterfahrer.

Üdvözlet a Pokolban

Eljött ez a perc is. Visszatért az Ördög... s elvitte azt, ami megilleti őt. A lelkem. S ezáltal elpusztította a maradék reményemet is a földön... szilánkos szívem, immár az égető tűzben hamvad el, egy sötét bugyorban, hangos és delejes kacaj kíséretében...

Szünet

Azon kapta magát, hogy a független, erős része élvezi a szerelem-szünetet. Töltekezik, nyitott szemmel jár a világban és közben megtalálja szépen önmagát.

Aztán hirtelen rádöbbent a borzasztó, szinte olykor-olykor nyomasztó paradoxonra, amiben élt. Mindenki látta a széles mosolyt, a kedves jellemet, amiben soha nem szűnő remény égett. Most pedig folyton kiesik kezéből a tompa kés, amellyel készül elvágni a kiégett, de szoros köteléket.

Ne kérdezzetek már annyit! Úgyis csak cifra és megnyugtató hazugságokkal fog titeket is elringatni... úgy, ahogyan önmagát is.

Megfogadta, hogy soha többé nem ír levelet, csak a racionális szavak erejében bízik már. Mégis mélyen reménykedik, hogy segélykiáltásai célt érnek. Őszinte, férfias választ kap reszkető kérdéseire… majd pedig odafordulhat a gyógyító jövőhöz…

Miért marad még? A forró, vízen töltött nyár miatt, ami örök emlékké formálódott lelkében. Aztán a lusta, szerelmes reggelek messze a valóságtól… s végül egy megfoghatatlan, érdekes jellem bíztatja maradásra… maga sem tudja, mi a jó ebben a kemény, férfias személyiségben, mégis ragaszkodik. Csak ragaszkodik…

Lássátok a kiegyensúlyozott, nőies mosollyal ellátott arcot. De ne kérdezzetek, és még véletlenül se nézzetek mögé! Azt hiszem, ő sem tudja pontosan mekkora a pusztítás, amely ott végbement… illetve, hogy a szív hány ezer szilánkra tört…

Ne foglalkozzatok a jelen devalválódásával most… ő sem ezt teszi. Inkább remél, ahogyan szokott… aztán meghal, ahogy szokott…

Geisterfahrer.

A halott

Weöres Sándor: A halott

Volt két szemem, volt édes párom,

két szememben fürdött az édes párom.

Volt két fülem, volt édes párom,

két fülemben dongott az édes párom.

Volt két kezem, volt édes párom,

kezem közé dermedt, egyszál virágom.

Volt egy világ, lett íme három:
a "nem tudom", "nem érzem", "nem kívánom".

Sokféle volt... egynek se látom,

záporként zuhog a színtelen álom.

Mennyit sírtam! volt édes párom!

Ki érti, miért folyatják jajgatásom?