Alle anderen

A félelem úgy öli meg a lángoló, reményekkel teli szívet, mint ahogyan a tél lassú, óvatos léptekkel némítja el a természetet. Elhal az élet a gyenge levelekben, megfagy a föld, és mindent beborít a csend. A zakatoló érzelmeket felváltják a remegő könnycseppek, a racionális magyarázatok és a pillanatnyi boldogság szépsége.

Mindannyian máshogyan szeretünk. Mikor gyerekek vagyunk még hiszünk a rózsaszín ködben és a lebegésben. Aztán később, amikor már sebet ütöttek rajtunk, átalakulnak a mesebeli elképzeléseink. Ahogyan most érzek, azt valóban nehéz szavakba önteni.

Aki egy másik szívet birtokol, nem is kevés hatalom birtokosa. Felnőtt fejjel megtanuljuk, hogy óvatosan mutassuk ki az édes függőségünket. Mégis… most már akár be is vallhatom, hogy a „nélküled semmi vagyok” mondat akár igaz lehet… nem égek elolthatatlan szerelmi vágyban, nem tévedtem el az érzelmeimben, de valami óriási, gyönyörű és megismételhetetlen érzés kerített hatalmába. Mély, átlátható és erőt ad. Már keresem magam mellett, mikor elalszom, aztán szomorúan tudomásul veszem, hogy egy hét magány következik… s hogy elűzzem a hiányt, elkezdek álmodni. Mi minden lehetne belőlünk… hirtelen azon kapom magam, hogy imádkozom. Kérek hűséget, összetartást és bizalmat… sok-sok élményt, amely csak a mienk.

Végül pedig a saját falaimat kell megmásznom, és továbblépnem… ott kell hagyni az összetört szívű lányt. Ő már nincsen… de az a lány sem él, aki „szeretett” egy éven át. Átalakulunk, és a szeretetünket is átformálja az élet. Mielőtt mindenem a másiknak szentelném, még megállok egy pillanatra, és erőszakosan kényszerítem az agyamat a gondolkodásra… illetve megkeresem a másikban a hűség parányi csíráját…

Most valami új születik, egy fejezet nyílt meg. Az idő és a korosztály fényében sokféle verziója lehet a történetünknek…

G.

What the water gave me

Ez olyan érzés, ami csak percekig tart. A világban talán csak pillanatokig van minden rendben, azután visszatérnek a valóság szürke szellemei.

Az álmok tartanak minket életben. Ők hordozzák az életerőt, a magabiztosságot. Amikor épp sikerül legyőzni a múlt démonjait, és süket füllel felelni a hangos veszekedésre, akkor abban a rendkívüli csendben és nyugalomban elkezd az ember álmodni. Megjelenik előtte a jövő, reményteli, boldog ruhát ölt és mosolyog. Ígérget közös utakat, örökké tartó, fehérséggel megpecsételt szerelmet és mérhetetlen, mámoros sikert. Én is látom magam… a pipacsmezőben lépkedem, nedves a talaj a nyári verőfényben… fújja a szellő a ruhámat. Valahogy így jelenik meg a fejemben az, hogy boldog vagyok. Egyedül vagyok, de ott lakik bennem a végtelen szeretet, és várakozik. Egybeforr a másik szív képével, és diadalt üli az elmúlás felett.

Nem veszítettem el én semmit útközben. Még megvan a lelkem... Elbújt az „ördög” elől, és most kicsalogatta őt az a bizonyos varázslatos szó. Megváltozott, máshogyan néz ki, mást mond, mást tesz… de azt hiszem őrzi az ősi-reményt. Csalódni fog még, összetörik még, majd újra előbújik. Mégis félek, talán az öli meg, hogy annyira bízik az újjászületésben…

G.

Three words

Nálunk ez egy szó. 9 betű. S ha mondod, én elhiszem, hogy megint boldog lehetek...

Ajándéknak, emlékül

"A nagy szavak nem érnek semmit,

Elszállnak, mint az őszi szél,

De a szeretet,

ha tiszta szívből fakad,

Elkíséri az embert, amíg él"

(József Attila)

Ajándék, emlék egy embernek, akiről nagyon nehéz bármit is megfogalmaznom. Nem tudom, hogy ismer-e igazán, nem tudom mennyire szeret, vagy mennyire hiányzom neki... ezért félek. Ezért kételkedem... de nem adom fel... megtalálom a tüzet, ami képes olyan forrón égni, hogy összetartson két embert. Sokáig. Vagy örökké is...

Szeretettel egy (még mindig reménytelenül) romantikus bolondtól, aki habár tagadja, szeretne hinni a szerelemben. Irántad :)

"It's hard to dance with a devil on your back"

„A sötét éjjel hullócsillagokkal tarkítottan vakított a fejünk felett. Ott álltam a múltammal szemben. Ott álltam az Ördöggel szemben. Végzetes hibát követtem el… eladtam a lelkem neki, mert annyira mérhetetlen módon fájt a szívem. Túláradt rajtam a keserűség, a szerelem ostroma.

Most pedig kegyetlenül formálja a szavakat, sötét szeme nem láttat érzelmet. „Hazugságon alapszik az igazi szerelem… te pedig nem vagy boldog…”. Az ő szavai nem fájnak, konzerválják a keserűséget bennem. Fellobbantanak ismeretlen, múltbéli tüzeket. A bensőmben megszületik valami rettenetes, érdekes, hívogató katasztrófa. Vágynak fogom elnevezni… vágy… kísértés… az Ördöggel, bűntelenül, a fájdalomban… csak vele. Megkapni a lehetetlent, és felrobbanni, elégni az összes felhalmozott bánatomban. S közben nem érezni semmit.

Egészen közel hajol hozzám… nem mozdulok, nem akarok semmit, várom, hogy magával vigyen. Aztán hirtelen a hátam mögé lép… ráhajol lüktető nyakamra, és mintha csak a lelkem akarná elvenni, édes harapással ott hagyja nyomát.

Nem megy el… látom az ő szemében is ezt a hívogató katasztrófát. Felkap, könnyedén, repülünk a jéghideg, fekete széllel. Nagy, biztos léptekkel visz Haza… oda, ahol minden emlék keservesen sírdogál…

Ismét suttogni kezd… mindent megígér nekem…
„Kíválak… csak téged… szeretlek… mindened az enyém… soha sem engedlek el…”
És én elhittem. Én balga, mindent elhittem. Hagytam, hogy szétáradjon testemben a fájdalmas kéj, hagytam, hogy ő nyerjen. Aztán mint akibe visszaszáll az élet maradék szikrája, felülkerekedtem, és megízleltem a hatalmam ízét. Éltem, minden földbe eresztett gyökér, kapaszkodó és bilincs nélkül. Fura volt így szárnyalni, ha innen elbuksz, jól tudod, hogy a Pokol kénkövére érkezel…”

Geisterfahrer kitépett lapjai a nagy gonddal őrzött naplóból.

100 nap

Számok, dátumok… közös emlékeket kötünk napokhoz, órákhoz, hogy majd boldogan ünnepelhessük, ha hetek, hónapok telnek el. A szív bizonyos érzelmi gyengeség miatt kapaszkodik ezekbe… elhiszi, hogy van értelme számolgatni, hogy egy év múlva lesz mire büszkének lenni.

Nem akarom, hogy meghaljon bennem a romantika, a naiv szerelem lángocskája. De felnőtten nem lehet már csak úgy szeretni… ott az a sok védőfal, kétely, félelem és gyanakodás… ezekkel kell megharcolni nap mint nap… ezek nem hagynak elrepülni kicsit a felszíntől.

100 nap az újdonságban, a nagyok világában. Új személyiség, szilárdabb hozzáállás, és jóval kevesebb könnycsepp. Harc ez, összeszorított foggal. Miért? Nagyon egyszerű a válasz. Nem hinni a szerelemben, de közben mégis megélni belülről. Küzdeni ellene, amikor a napnál is világosabban ragyogja be az életet. Mindez mire fel? A félelem miatt, és a férfias dacos némaság miatt. „Én sem mondom, hogy szeretlek, ha te sem mondod”… nem olyan könnyű kimondani, mert ha ismét ez határoz meg mindent, csalódás lesz a vége, így meg egy állandó küzdelem.

Mert mi is ez? Szeretet, törődés, pillantás az óriási, mosolygó szemekbe… erő, ami életben tart és a legjobbra ösztönöz… a kudarcot is elfújja messzire, és néha, mikor éppen csendben van az önbizalom, akkor halovány jövőkép is…

G.

Mintha tényleg léteznél...

 Rúzsa Magdi: Egyszer
 (dalszöveg)

Egyszer arra járhatnál, egyszer rám találhatnál,
És akkor belém eshetnél, s rögtön el is vihetnél.
Vagy inkább ott maradhatnál, nálam bekuckózhatnál.
Simán átölelhetnél, csak hallgatnál és kérdeznél.

Egyszer megszoríthatnál, aztán megsimíthatnál,
Egyszer összehajthatnál, aztán szétbogozhatnál,
Egyszer megpörgethetnél, aztán le is fékeznél.
Egyszer be is zárhatnál, egyszer kiengedhetnél.

Egyszer rám hajolhatnál, s akkor nagyon kívánnál,
S én meg ott feküdhetnék, kicsit nagyon remegnék.
Egyszer elkergethetnél, aztán sírva kérhetnél
Aztán átölelhetnél, s hagynám: kiengesztelnél.

Egyszer megröpíthetnél, széllel szemben engednél.
Aztán szépen leszednél, magad mellé fektetnél.
Aztán megdicsérhetnél, büszkén körbe nézhetnél,
A végén összeszedhetnél, és egy bambit fizetnél.

Egyszer megviccelhetnél, mintha nem is szeretnél,
Aztán átölelhetnél: Ronda vicc volt, röhögjél!
Egyszer szét is kaphatnál, aztán összerakhatnál.
Egyszer zsebre vághatnál, aztán kigombolhatnál.

Egyszer zongorázhatnál, s hozzá áriázhatnál,
Egy-két dalt komponálnál, rólam áradozhatnál.
Aztán elnémulhatnál, s kérdőn rám pillanthatnál,
Egy kis tapsra várhatnál, várhatnál, várhatnál...

Egyszer megfürdethetnél, aztán megtörölhetnél,
Aztán megfésülhetnél, aztán ki is festhetnél.
Egyszer megrajzolhatnál, aztán kiszínezhetnél,
Aztán megszépítgetnél, akkor nagyon szeretnél.

Egyszer úgy kopoghatnál, mintha nem is te volnál,
Aztán nagyot nevetnél, mintha mégis te lennél.
Egyszer eljegyezhetnél, gyémánt gyűrűt vehetnél.
S akkor úgyis tehetnél, mintha tényleg léteznél... 

!

Miracles

„Feladtam volna mindent, amiben régen hittem? Már felnőttem? Hiszek még a tiszta, szinte gyermekien őszinte szerelemben? Azt hiszem, minél öregebbek vagyunk annál több érdek és kompromisszum hígítja fel ezt a szinte ragyogóan tiszta csodát.

Azért mosolyognak rám az idegenek, mert látják a túláradó érzelmet bennem, vagy csak egyszerűen minden keserűséget legyőzve próbálok előrébb jutni egy „nehéz” világban, és az optimizmus kiül rám?

Mikor megismertelek, feladatot kaptam. Megtalálni a jövőt és felébreszteni a szunnyadó, elfelejtett erőt, magabiztosságot. Ez mind meglett, de… a társadalmi konvenciók és a saját elvek mögött azért még keresem a szerelmet… a bizalmat.

Nem tudom elmondani az érzéseimet. Üvölteném neked, hogy szeretlek, de visszaránt a büszkeség és a félelem attól, hogy te nem így érzel. Nem vagyok biztos benne, hogy én vagyok az egyetlen, vagy hogy ugyanazt akarjuk... Ezt talán még nem meséltem, de régen azt hittem, minden rendben és egy tökéletes kapcsolat része vagyok… aztán megcsaltak és összetörték a szívem. És te? Csalódtál már? Voltál valaha igazán szerelmes? Akkor milyen voltál? Most mit érzel…? Akarsz velem lenni…?

Kérdés kérdés hátán… ezeket régen kierőszakoltam a másikból, aki aztán ezek miatt annyira gyávává vált, hogy elmenekült. Most nem követem el a hibát. Inkább felhúzok egy láthatatlan falat, ami mögé bebújok és reménykedem benne, hogy a szívem nem törik össze.

Igen… szeretnék megint felelőtlenül és vadul szeretni, de attól tartok, ha te eldobsz magadtól, akkor soha többé nem találok már ilyen csodát…”

Üdvözlet Geisterfahrer „naplójából”…Ha Ha hhhhhHhhhhefgrjrhhl