Ez olyan érzés, ami
csak percekig tart. A világban talán csak pillanatokig van minden rendben,
azután visszatérnek a valóság szürke szellemei.
Az álmok tartanak
minket életben. Ők hordozzák az életerőt, a magabiztosságot. Amikor épp sikerül
legyőzni a múlt démonjait, és süket füllel felelni a hangos veszekedésre, akkor
abban a rendkívüli csendben és nyugalomban elkezd az ember álmodni. Megjelenik
előtte a jövő, reményteli, boldog ruhát ölt és mosolyog. Ígérget közös utakat,
örökké tartó, fehérséggel megpecsételt szerelmet és mérhetetlen, mámoros
sikert. Én is látom magam… a pipacsmezőben lépkedem, nedves a talaj a nyári
verőfényben… fújja a szellő a ruhámat. Valahogy így jelenik meg a fejemben az,
hogy boldog vagyok. Egyedül vagyok,
de ott lakik bennem a végtelen szeretet, és várakozik. Egybeforr a másik szív
képével, és diadalt üli az elmúlás felett.
Nem veszítettem el én semmit útközben. Még megvan a lelkem... Elbújt az „ördög” elől,
és most kicsalogatta őt az a bizonyos varázslatos szó. Megváltozott, máshogyan
néz ki, mást mond, mást tesz… de azt hiszem őrzi az ősi-reményt. Csalódni fog
még, összetörik még, majd újra előbújik. Mégis félek, talán az öli meg, hogy
annyira bízik az újjászületésben…
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése