Számok, dátumok… közös
emlékeket kötünk napokhoz, órákhoz, hogy majd boldogan ünnepelhessük, ha hetek,
hónapok telnek el. A szív bizonyos érzelmi gyengeség miatt kapaszkodik ezekbe…
elhiszi, hogy van értelme számolgatni, hogy egy év múlva lesz mire büszkének
lenni.
Nem akarom, hogy
meghaljon bennem a romantika, a naiv szerelem lángocskája. De felnőtten nem
lehet már csak úgy szeretni… ott az a
sok védőfal, kétely, félelem és gyanakodás… ezekkel kell megharcolni nap mint
nap… ezek nem hagynak elrepülni kicsit a felszíntől.
100 nap az újdonságban,
a nagyok világában. Új személyiség, szilárdabb hozzáállás, és jóval kevesebb
könnycsepp. Harc ez, összeszorított foggal. Miért? Nagyon egyszerű a válasz. Nem
hinni a szerelemben, de közben mégis megélni belülről. Küzdeni ellene, amikor a
napnál is világosabban ragyogja be az életet. Mindez mire fel? A félelem miatt,
és a férfias dacos némaság miatt. „Én sem mondom, hogy szeretlek, ha te sem
mondod”… nem olyan könnyű kimondani, mert ha ismét ez határoz meg mindent,
csalódás lesz a vége, így meg egy állandó küzdelem.
Mert mi is ez?
Szeretet, törődés, pillantás az óriási, mosolygó szemekbe… erő, ami életben
tart és a legjobbra ösztönöz… a kudarcot is elfújja messzire, és néha, mikor
éppen csendben van az önbizalom, akkor halovány jövőkép is…
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése