"Nem kell a világ nálad nélkül..."

Réges-rég nem volt ilyen napom. Kétségbeesés, gyötrődés, és hihetetlen mély fájdalom. Mintha csak visszautaztam volna az időben és azt a lány látnám, akinek minden idege, érzelme megfeszülve várja már a hétvégét, hogy hadd könnyíthessen végre a szívén.

Nem kívánok ilyet egyetlen szerelmes embernek sem. A kínt, a tudatot, hogy aki a világot jelenti, lehet, hogy hamarosan eltűnik az életedből… soha ekkora fájdalom még nem nehezedett rám…

De tanultam valami nagyon fontosat. Ez a gyötrődés, bizonytalanság tisztára mosta a haraggal, gyűlölettel teli szívemet, és megnyugtatta a csapongó személyiségemet. Rájöttem, hogy akit mindennél jobban szerettem, annak kellett elviselnie a fájdalmaimmal járó mellékhatásokat. Bebeszéltem magamnak, hogy nem tudom ki vagyok, és hogy világmegrengető, drámai jelenetek folynak le bennem. Ugyan, ekkora butaságot! Most… ebben a pillanatban van olyan helyzet éppen, amiben mindent elveszíthetek. Eddig nem is láttam, mim volt… hadd mutassam meg neked, Attila, kibe szerettél bele…

Szerelem, ami kedvesen, játékosan bekúszott az életembe. Olyan biztonságot, szeretetet és melegséget magával hozva, amiről nem is hittem, hogy létezhet.

Emlékeket, amiket mélyen őrzök magamban. A reggeleket, amikor melletted ébredtem fel, a pillanatokat, amikor felvidítottál, és amikor kimondtad, hogy szeretsz.

Hiba volt bizonygatni, hogy megváltozom, vagy visszaváltozom. Neked arra a lányra van szükséged, akit megismertél… én a mai nap folyamán megtaláltam őt. Itt van, itt él bennem… felesleges magyarázkodnom, hogy miért tűnt el, magam sem tudom… talán bántotta már a világ mocska, és teljesen eltévedt az élet útvesztőjében... De most itt van… itt vagyok… kereslek, keresem benned az apró pici lángocskát, ami még azt jelzi, hogy képes vagy újrakezdeni.

Sok ilyen volt már, tudom… de most megijedtem, nem félek ezt bevallani. Mindenki megérdemel egy utolsó esélyt, főleg, ha belátja a bűnét, és visszatalál önmagához. A szeretetem már egy egészséges, mérsékletes mederben folyik... jegyezd meg, mindig a szívemben a helyed...

”Ha kell, zuhanó lángok között varázslom majd át magam, de mégis visszatérek…”

Keresd meg, mit írtam neked…
„A szeretet mindent eltűr, mindent elhisz,

Mindent remél, mindent elvisel…”

Restart...

Drága Engi!

Nem bírok más formában írni, mint levélben. Csak így, megcímezve, finom formába öntve vagyok képes mesélni a bennem dúló viharokról. Majd felemészt a valóság maró sója… azt érzem, hogy kezd összedőlni minden, amit felépítettem.

Egyetlen dolog tartja bennem a lelket… hogy megint itt vagy, és van kinek beszélnem. Végre egy ember, aki olyan, mint én. Egy egyéniség, aki nem irigy, nem okoskodó, nem gőgös. Értem van itt, és nem azért, hogy kiszolgáljam és elrabolja az összes szeretetem.

Engi, néha már felkelni sem bírok az ágyból, olyan reménytelen a világ, amibe aznap bele kell lépnem. Már a zenébe is alig tudok menekülni, írni pedig csak néha tudok, mert érzem, hogy mindenki szétcincálja a mondataimat és csak azt veszi észre, amit maga akar látni.

A harag, a gyűlölet és a keserűség felgyülemlett bennem. Azt hittem, hogy képes leszek majd megbocsátani, de ma már annyi sebből véreznek a kapcsolataim, hogy nem tudom, merre kapjam a fejem, hol próbáljam elállítani az ömlő, forró vért…

Elkövetettem azt a hibát, hogy a szembejövő első, aztán a második embert is kineveztem a „legjobb barátomnak”. Fogalmam sincs, hogy az Úristen miért tett ilyen nehéz és borzasztó terhet a nyakamba… miért nem vagyok képes szemet hunyni a sok rossz felett? Mikor azt látom magam körül, hogy az emberek magasra emelik a fejüket, kerülik a szemem, és elfordulnak tőlem… mindegyik gyáva… gyáva ahhoz, hogy kezet nyújtson nekem és segítséggel kínáljon…

Drága barátnőm… nagyon vigyázz, hogy mire vágysz. Ismersz, jól tudod, milyen hibákat vagyok képes elkövetni. Szerettem, elvesztem, majd gondolkodni kezdtem. S ez óriási hiba volt… ha szerelembe esel, maradj vak ameddig csak tudsz… ne nyisd ki sohase a szemed, mert a valóság mindig hamis, rosszabb képet fog eléd tárni. A gondolatok megmérgezik a szerelmet, a nehéz időkben felélednek és megtalálják a másikban az alig pislákoló hibákat. Tudod, hogy mindig különlegesre vágytam… most meg is találtam. Szerelmes vagyok, s azt érzem, ha elmegy, akkor olyan darabot szakít ki belőlem, amely a szeretetből élt, s nem lesz képes többé dobogni, szenvedéllyel telve tüzesen táncolni… Vigyázz, hogy kinek adod oda ezt a darabot magadból… mert lemondással és fájdalommal jár néha. A tudattal, hogy nem te vagy az első, bármennyire is segítesz és szeretsz. Azt kívánom neked, hogy egy olyan szív-társat találj, aki szeret, és neked ajándékoz mindent magából. Imádkozom érted, hogy boldog lehess egy olyannal, aki sohasem bánt… hanem szeretete forróságával bearanyozza az életed…

G.

Kérlek, fogd a kezem...

Megint csak a szürke valóság fájó tövisei következnek. Hamis barátok, nehéz szerelem, s egy beteg világ rémképei.

Azt hiszem most jó érzés nem az iskolapadban ülni. Mindenki olyan idegen… mindig történik valami olyasmi, ami miatt csalódnom kell a mellettem élő emberekben.

Egy éve tervezem, hogy levizsgázom végre németből. Holnap van az utolsó megmérettetés napja. Tulajdonképpen elértem a célom, de még nem tudom, hogy sikerült is-e… csak annyit tudok, lezárult egy út, egy reményforrás, ami most már csak a büszkeség forrása lehet majd.

Mindenféle szempontból új fejezet jön. Szépen, lassan betáncol a mágikus 18-as szám is. Vajon mit hoz ez a döntő és súlyosan meghatározó életkor nekem? Tavaly szerencsém volt a 17-sel… mi lesz, ha a következő fejezet már nem lesz ilyen szép, kimunkált és egyedi? 

Hirtelen vágtatott be az ősz a természet ajtaján. Rögtön szomorú, szinte perverzül depresszív arcát tárta fel. De nekem olyan tökéletes… olyan pontosan képes utánozni, imitálni az emberi lelket az ősz. Annyi titka van… esik, hideg van, fúj a szél… de mégis ilyenkor a leggyönyörűbbek a naplementék… mikor még novemberben is simogatnak a napsugarak… vagy a lehullott levelek… annyi árnyalatban pihennek a megfakult füvön.

A természet az élet milliónyi lehetőségét rejti magába.

Folyton csak ismételgettem, mentegetni próbáltam a megkopott, sérült kapcsolatokat, de most a továbblépés időszaka van, mint mindig már egy jó fél éve. Egyetlen elem hiányzik: a bátorság.

Honnan akarok elmenekülni? Négy személyiség különleges egyvelegéből… egy világból, ami mások szeme előtt tökéletes és sértetlen volt. Itt éltünk boldogan, mámorban úszva, titkok nélkül… de aztán a négy különböző természet nem hazudtolta meg önmagát. Mindegyik megmutatta pusztító erejét, és az egységből széthúzás lett. Miért írok még mindig erről? Mert amíg a Földön leszek, lélegzek, szeretek és megbocsátok, addig ez a tüske mélyen benne lesz a szívemben… s folyton magamat fogom okolni… mekkora kincset birtokolhattam volna... és mennyi erőt tudott volna adni ez a kincs az élet pusztaságában…

De ezt már soha sem fogom megtudni. Ez a pár sor az utolsó mondanivalóm, utolsó szavaim közé tartozik. Most már minden a jövőről, a felnőtté válásról szól majd…

De azért nem leszek rest, ha meg kell hálálni valamit. Sok bátorítást és szeretetet kaptam, éreztem a rengeteg pozitív erőt. Köszönöm, hogy itt voltatok mellettem és szurkoltatok a vizsgám miatt!

A legnagyobb hála az én legnagyobb támogatómnak jár, aki kiskoromtól kezdve nevelt, szeretett és bátorított. Drága Mama, neked ajánlom a bejegyzésemet, és azt kívánom, hogy bárcsak olyan szeretettel teli, erős és őszinte ember lehetnék, mint te.

Nem én lennék, ha nem szánnék pár sort a lelkemet égető szenvedélynek.

Ma megdőltek a sztereotípiáim… sok férfit ismertem, hasonlítgattam őket, közös vonásokat kerestem, s végül ugyanarra a végeredményre jutottam. De Ő… Ő más. Minden tudásom a porba hullott, ezért tapasztalatlan, meztelen lélekkel tudok részt venni a szerelemnek nevezett „játékban”… a fegyvereim sem érnek már semmit… veszélyes helyzetbe kerültem. Még jó, hogy az ember szíve, ami 70-80 évig dobog, nem üvegből van. Hisz ha valóban összetörne, azt nem élnénk túl…

Geisterfahrer.

 

Búcsúzik az ezerszínű nyár...

A nyár méltósággal viseli utolsó napjait. Forrón küldi a nap a sugarait, és a felhők is a pasztell ezer árnyalatában búcsúznak…

Csak az ember makacsul szomorú… elfelejti, hogy úgyis visszatér még a nyár, sohasem búcsúzik örökre. Bennünk az él, hogy az ősz elhozza a halált, majd a téllel a teljes csendet. Félnek a hidegtől, mert ott van benne a remegés, a félelem… minden, amit nem ismer az egyszerű ember… s minden, ami közelebb viszi a démonjaihoz.

Mi a legrosszabb abban, hogy véget ért az ezerfényű nyár? Az, hogy felkerülnek a kopott, nehéz láncok a kezemre és a padhoz kötöznek. Hideg, műanyag, amely felnyög minden alkalommal, amikor rátámaszkodom. Kivetett a valóság a forró, erős karokból. Még érzem a számban a nyárvégi éjszakákat, mikor bevilágított a Hold a kicsiny ablakon… láttam a körvonalakat… cikáztak az éjben… kirajzolták a finom arcát… vékony, de izmos testét, s az egyenletes lélegzés bejárta a szobát.

Fura csak ülni és bámulni a nagyvilágba. Álarccal járni, hogy boldoggá tedd magad, hisz tudod, ha nem illeszkedsz be, csak te jársz rosszul. A társadalmi konvenciók miatt vagyunk elfogadhatóak és fogadjuk el a kiszabott csoportot, osztályt…

Nem tudom, mi vár rám. Csupán megérzéseim vannak… a jövő egyre közelebb van, és a cél oszlopa most már magasan és világítóan magaslik… tudom, hogy mit kell(ene) követnem… kisdiáknak lenni néha könnyebb, de most, hogy az ember már látja a képet magáról, amint ügyvédként, orvosként, vagy épp íróként tevékenykedik… így már könnyebb.

Csak egyetlen aprócska kérésem van, Istenem. Meghallgattál már annyiszor, s hálás is voltam oly sokszor… kérlek, halld meg imám most is! Tüntesd el az életünkből a gyűlölködést és a fájdalmat. Hozd be közénk a mosolyt és a türelmet. Ne engedd, hogy a rossz befészkelje magát ennyi jó és erős ember közé.

Vigyázz ránk, oly gyerekek vagyunk még. Vigyázz mindenkire, aki itt táncol a szívemben…

G.