A
nyár méltósággal viseli utolsó napjait. Forrón küldi a nap a sugarait, és a
felhők is a pasztell ezer árnyalatában búcsúznak…
Csak
az ember makacsul szomorú… elfelejti, hogy úgyis visszatér még a nyár, sohasem
búcsúzik örökre. Bennünk az él, hogy az ősz elhozza a halált, majd a téllel a
teljes csendet. Félnek a hidegtől, mert ott van benne a remegés, a félelem…
minden, amit nem ismer az egyszerű ember… s minden, ami közelebb viszi a
démonjaihoz.
Mi
a legrosszabb abban, hogy véget ért az ezerfényű nyár? Az, hogy felkerülnek a
kopott, nehéz láncok a kezemre és a padhoz kötöznek. Hideg, műanyag, amely
felnyög minden alkalommal, amikor rátámaszkodom. Kivetett a valóság a forró,
erős karokból. Még érzem a számban a nyárvégi éjszakákat, mikor bevilágított a
Hold a kicsiny ablakon… láttam a körvonalakat… cikáztak az éjben… kirajzolták a
finom arcát… vékony, de izmos testét, s az egyenletes lélegzés bejárta a
szobát.
Fura
csak ülni és bámulni a nagyvilágba. Álarccal járni, hogy boldoggá tedd magad,
hisz tudod, ha nem illeszkedsz be, csak te jársz rosszul. A társadalmi
konvenciók miatt vagyunk elfogadhatóak és fogadjuk el a kiszabott csoportot,
osztályt…
Nem
tudom, mi vár rám. Csupán megérzéseim vannak… a jövő egyre közelebb van, és a
cél oszlopa most már magasan és világítóan magaslik… tudom, hogy mit kell(ene)
követnem… kisdiáknak lenni néha könnyebb, de most, hogy az ember már látja a
képet magáról, amint ügyvédként, orvosként, vagy épp íróként tevékenykedik… így
már könnyebb.
Csak
egyetlen aprócska kérésem van, Istenem. Meghallgattál már annyiszor, s hálás is
voltam oly sokszor… kérlek, halld meg imám most is! Tüntesd el az életünkből a
gyűlölködést és a fájdalmat. Hozd be közénk a mosolyt és a türelmet. Ne engedd,
hogy a rossz befészkelje magát ennyi jó és erős ember közé.
Vigyázz
ránk, oly gyerekek vagyunk még. Vigyázz mindenkire, aki itt táncol a szívemben…
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése