Mikor
az ember szerelmes, száll a lelke, nem is a Földön él, hanem valahol az
érzelmek országában. Amikor reménytelenül szerelmes, akkor képes órákon
keresztül rágódni, szenvedni, mindent feltűnően és rengeteg fájdalommal
elviselni. De… ha van olyan bátor, hogy szívén hordja a másik szerelmét, s a
másik is mélyen őrzi őt… akkor nagyon nehéz megszólalni.
Szeretlek.
Ezt a szót hallom nap mint nap, s ezt a szót mondom én is. De ez képtelen
lefedni az összes érzésemet. Mint a vihar, úgy csapnak le rám, aztán, mint a
forró napsütés, megpirongatja arcom… s végül túlcsordulnak rajtam, hogy majd
könnyek formájában ereszkedjenek le párás szememből.
Az
összes emlékem odatódul a fejembe, mikor elalszom. Elrepítenek egy másik
helyre, ahol újra visszatérnek a régi érzések, a régi gyermeki remegések a
szerelem nagy ismeretlenségétől.
Néha
azt érzem, hogy egészen egyszerűen megőrülök. Olyan egyszerűen. Ülök az ágyban,
és felé bámulok. Olyan világos a nyári éjszaka, hogy tisztán látom rozsdabarna
haját, és hallom hangos lélegzetét. Hogy lehettem ennyire óvatlan? Hogyan
hihettem azt, hogy ebben a világban megszülethet egy olyan csoda, ami örökké
él? Hihetetlen tud lenni az élet, a sors. Régen fogalmam sem volt arról, mi az
igazi szerelem, szeretet, mert bent ragadtam a reménytelenségben. Igen hamar
elindultam az ellentétes irányba, és elértem, hogy az egyetlen életben tartó
erő az, hogy Őt szeretem…
Feltettem
alig egy évvel ezelőtt egy kérdést: képes leszek újra elfelezni a szívem?
Kibontakozott bennem a szerelem szelleme, és átvette az irányítást. Kételkedtem…
aztán Ő megfogta a kezem, és leültünk egy lépcsőfokra. Megvárt, én pedig most
is ezt hálálom. Elborít a szerelem… fontosabb, mint az étel, a levegő, a víz…
rohanok a vesztembe, igen, tudom én is… de most már tudom ésszel is kezelni az
érzést. Megtanultam ezen a nyáron eltitkolni azt, hogy néha képtelen vagyok
kordában tartani ezt az óriási lelki kincset… hidd el, veszélyes az óriási
szerelem. A szeretet mindenre képes, pont ezért. Elpusztít mindent és
elszigetel, ha nem vigyázunk.
Rettegve
olvasok a múltból. A lelkemet páratlan szervnek írtam. Ült a jeges szélben,
habár érezte már, hogy párra akadt… az utolsó percig magányos maradt a bennem
élő szellem… amíg csak lehetett kiélvezte a szabadságát.
A
szerelem elvitte a magányos, szárnyaló lelkem egy részét. A nagyon egyedi,
művészi hidegségű szívet, és oda vezetett, hogy elindított egy másik irányba… Ő
már látta előre, hogy mi lakik bennem. Megremegek, ha visszaolvasom a fél évvel
ezelőtti bejegyzéseimet. Egy szabad, szerelemes lelkű, boldog embert látok a
sorok között táncolni. Elképesztő, hogy akkor mennyi minden tökéletes volt… s
aztán a valóság belém szúrta éles tőrjét. Gondolkodásra és fájdalmas órákra
kényszerített, és elérte, hogy halálos adagban kapjam a szerelmet. Talán a
szívem kicsit megroppant az óriási súly alatt…
Olyannak
kell lennem, mint Ő. Igen ez a megoldás… hisz néha titkon annyira irigy vagyok,
hogy majd megemészt az iránta való vágyakozás. Kell a lelkemnek az alkotó,
egyedi része a múltból, a jelenből a független és mély érzésű rész, és a
jövőből… egy céltudatos én, aki nagyon szeret, de képes megállni a két, saját
lábán…
„Kisherceg,
remélem egyszer hozzád is eljutnak majd a szavaim, és egyszer felolvashatok
neked valami szívhez szóló írást, ami alatt könnybe lábad a szemem, te pedig
ámuldozva ölelsz magadhoz.“
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése