Goodbye

Sokáig úgy tekintettem magamra, mint négyünk közül a legerősebbre. Abban a látszatban éltem, hogy én tartok össze mindent, hozzám bárki fordulhat, majd én mindent elsimítok.

Az előbb rengeteg emlékkép tolult az agyamba, és hirtelen nehezemre esett a jóra emlékezni. Ezek az élmények mind-mind alátámasztották azt a keserűen megállapított feltevésem, hogy a barátságok nem is szóltak semmiről. Csak az aktuális pasikról, és egymás túl-licitálásáról. Ki-mit kapott, mennyi virágot, milyen ékszert, és ki lehet olyan szerencsés, hogy a legtöbb időt töltheti a kedvesével.

Bele sem bírok gondolni, hogy lehetettem ennyire felszínes… hogyan érdekelhettek a pletykák az iskolában, és hogyan lehettem annyira buta, hogy magam másokhoz mérjem, és emiatt legyek letört vagy feldúlt.
Az élet úgyis elválaszt azoktól, akikkel nincsen jövője az embernek. Jótékony is tud lenni a távolság, és egy közeg elhagyása. Azt hittem másfél évvel a középiskola után már semmire sem emlékszem… sajnos nem így van. Elemei erővel rám zúdult a sok keserűség, és régi berögzött reflexek, amiktől nem sikerült teljes mértékben megszabadulnom. Végigvittem az összes kitűzött napirendi pontot, amivel jobbá tettem magam. De a végén a mérget is ki kell eresztenem magamból… a rengeteg felgyülemlett keserűséget, haragot és gyűlöletet… mert még mindig kísértenek a fájdalom hullámai… még mindig befészkelik magam a gyomromba, és ott szorongatnak.

Az írás az én igazi terápiám. Nem hazudhatok a papírnak. Szemrehányóan fehérlik előttem, és megköveteli tőlem az őszinteséget. A sok szorongást kiteríthetem itt, és mindenki –még a múltból is-, mindent megláthat. Valahol azt olvastam, hogy nagy bátorság kell az íráshoz… az ember csupaszra vetkőzik a sorai között, és mindent megmutat a lelkéből, még a legsötétebb zugokat is.

Most van egy titkom. Egy mosolyra fakasztó titkom… van még egy támaszom, akit elrejtek a soraim között. Senki sem tud róla… némán állok a világgal szemben, aki rám zúdítja a hamis képeit, hamis szerelmeit. Közben tanulom az új embereket egészen új mérce szerint megítélni, amiben nincsenek felszínes, szorongó, gyerekes kritériumok…

Adrus… mostanában nélkülözhetetlen számomra, hogy úgy zárjak le egy gondolatot, hogy Te nem vagy ott a végén. Mert Te vagy az, aki végül mindig összekapar engem. Sokszor úgy voltam vele, hogy én csak cipelem a többieket a hátamon, és nekem senki nem segít. Olyan mérhetetlenül szétfeszített ez a keserű gondolat, hogy sírni tudtam volna. De ma már nem kell… erős és tisztalelkű emberek vesznek körbe, akik szívében bármikor megpihenhetek. Köszönöm az erődet, és az őszinteségedet… azt, hogy Te is én is sziklák vagyunk ebben a bizarr világban. Egymást támasztjuk a viharban, és hagyjuk a lassan csordogáló pataknak, hogy formáljon minket…

Engi, Niki, Mama,
Nektek, szívem összes szeretetével

U.I.: Lassú víz, partot most…

Martyr - censored

{...}

Nagyon keserűek a szavaim, és nem hagyhatom, hogy így érjen véget ez a bejegyzés.

Az életemben pislákol egy apró gyertya fénye, ami olykor bevilágítja az egész sötétséget, ami ráborul a lelkemre. Ő a testvérem, a társam a bajban és a szórakozásban egyaránt. Ebben a pillanatban is csak Őbenne bízom, az életem is rábíznám. Hihetetlen, hogy a csalódások és a keserűség ellenére, mégis mennyire nyitott vagyok és merek önmagam lenni.
Adrus, nagyon szeretlek. Őszintén nem értem, miért ró ki ránk a sors ilyen nehéz feladatokat, de hiszem, hogy Isten azokat teszi próbára, akiket legjobban szeret. Bárcsak lenne varázserőm, hogy elvegyem tőled az összes fájó gondolatot. Bárcsak látnám már most, hogy valaha tényleg megleljük azt, ami majd teljessé teszi az életünket…
Te tartasz egyben, a te barátságod fűti a bennem megmaradt apró szeretet lángocskákat.
De addig is –és örökre-, itt leszünk egymásnak.

Őszinte szeretettel <3

Árnyak és béke

Nem mindig tudjuk olyan könnyen odaadni a szabadságunkat. Egy idő után nem is a falakról és a gátlásokról van szó… inkább a kényelemről.
Halott Pénzt idézve, „maradok a szívemmel kómában”. Habár ez nekem nem tűnik már kómának. Most jó… végre nyugalom van… végre minden vihar elült, és minden felesleges harc véget ért. Úgy érzem, mintha lebegnék a jelenben akaratlanul is arra várva, hogy valami lerántson, újra lefegyverezzen. Mi jön most? Szerelem, Berlin, munka, tanulás? Talán ez a nagyon szép ebben az időszakban, hogy bármi jöhet. Most tényleg elengedtem mindent, hogy valami más következhessen. Sikerült.

Robog a vonat, süvít a metró. Ezek lettek a hétköznap zajai… ami nemrég idegen volt, mostanra az életemmé vált. A változás áldás, még akkor is, ha az elején csapásnak éljük meg.
A régi emberek tükrében látom magam a leginkább másnak. Szerintem már rám sem ismernének régi emberek, a múltamból. Ennek a csodálatos átalakulásnak köszönhetően sok furcsa, régi dolog elzárva lakik bennem, sötét zugokban.
Olykor elképzelem, mi lenne, ha valóban találkoznék az árnyakkal. Tele vagyok visszatérő álmokkal… ugyanaz a fájó érzés bukkan fel, de megkopottan. Ugyanúgy elhalványul az érzés, mint az arcok, amiket már nem tudok teljesen felidézni. Arcok nélküli, tompa érzelmekkel tűzdelt éjszakai árnyak. A német „Traum”-nak nevezi az álmot, ami láthatóan magában hordozza a trauma kifejezést. Hisz, ha sokáig hordunk valakit a szívünkben, nehéz maradéktalanul felégetni, elpusztítani, kisöpörni mindent. Az én elengedési technikáim eléggé spártai jellegűek, de legalább hatásosak… de azért a szívbe vésett gondolatok olykor felcsillannak az álmok útjain.

Ez az írásom teljesen más, mint pár hónappal ezelőtt. Már végigküzdöttem magam a gyász összes fázisán, most már nyugodt szívvel, amolyan írói bölcsességgel viszonyulok a múlthoz.
Nem mindig a szerelmet a legnehezebb elengedni. Barátok, korszakok, emlékek… megannyi dolog alkotja a múlt szövevényes hálóját…

Még mindig ki szoktam tekinteni az ablakon az előttünk elterülő üres kocsibejáróra. Mennyi autó állt már ott… (még a szomszédok is megjegyezték…) nem tudom, hogy mi visz még mindig oda az ablakhoz. Remény? Megszokás? Most már csak mosolygok, oldalra tekintek, és látom a régi énem lerohanni a lépcsőn, érzelmekkel fűtve beülni a kocsiba…

Minden nehézség és fájdalom után már mást gondolok egy olyan állapotról, amikor az ember azt mondja: "minden oké". Lehet, hogy ebben nincs benne a mindent elsöprő szerelem, vagy az álommunka, de hatalmas előrelépés egy végigszenvedett korszak után. Mintha csak kiléptem volna a "tinikor" kapuján, és az igazi, megfogható világba léptem volna be, ahol minden élesebben látszik és minden lépés komolyabb.
A béke nem egyfajta ingerszegény környezet -ahogy régen hittem-, hanem egy sérülékeny átmenet. Végre megfoghattam egy kicsit... végre magamra találhattam a csendben. Én írok, és nem a fájdalmaim és a panaszaim. Látok, érzek, és nem tévelygek az érzelmek labirintusában.

Ajánlanám mindenkinek, aki ismeri ezt a nosztalgikus, könnyű, szép érzést :)

G.