Nem mindig tudjuk olyan könnyen
odaadni a szabadságunkat. Egy idő után nem is a falakról és a gátlásokról van
szó… inkább a kényelemről.
Halott Pénzt idézve, „maradok a szívemmel kómában”. Habár ez nekem nem tűnik már kómának. Most jó… végre nyugalom van… végre minden vihar elült, és minden felesleges harc véget ért. Úgy érzem, mintha lebegnék a jelenben akaratlanul is arra várva, hogy valami lerántson, újra lefegyverezzen. Mi jön most? Szerelem, Berlin, munka, tanulás? Talán ez a nagyon szép ebben az időszakban, hogy bármi jöhet. Most tényleg elengedtem mindent, hogy valami más következhessen. Sikerült.
Robog a vonat, süvít a metró. Ezek lettek a hétköznap zajai… ami nemrég idegen volt, mostanra az életemmé vált. A változás áldás, még akkor is, ha az elején csapásnak éljük meg.
A régi emberek tükrében látom magam a leginkább másnak. Szerintem már rám sem ismernének régi emberek, a múltamból. Ennek a csodálatos átalakulásnak köszönhetően sok furcsa, régi dolog elzárva lakik bennem, sötét zugokban.
Olykor elképzelem, mi lenne, ha valóban találkoznék az árnyakkal. Tele vagyok visszatérő álmokkal… ugyanaz a fájó érzés bukkan fel, de megkopottan. Ugyanúgy elhalványul az érzés, mint az arcok, amiket már nem tudok teljesen felidézni. Arcok nélküli, tompa érzelmekkel tűzdelt éjszakai árnyak. A német „Traum”-nak nevezi az álmot, ami láthatóan magában hordozza a trauma kifejezést. Hisz, ha sokáig hordunk valakit a szívünkben, nehéz maradéktalanul felégetni, elpusztítani, kisöpörni mindent. Az én elengedési technikáim eléggé spártai jellegűek, de legalább hatásosak… de azért a szívbe vésett gondolatok olykor felcsillannak az álmok útjain.
Ez az írásom teljesen más, mint pár hónappal ezelőtt. Már végigküzdöttem magam a gyász összes fázisán, most már nyugodt szívvel, amolyan írói bölcsességgel viszonyulok a múlthoz.
Nem mindig a szerelmet a legnehezebb elengedni. Barátok, korszakok, emlékek… megannyi dolog alkotja a múlt szövevényes hálóját…
Halott Pénzt idézve, „maradok a szívemmel kómában”. Habár ez nekem nem tűnik már kómának. Most jó… végre nyugalom van… végre minden vihar elült, és minden felesleges harc véget ért. Úgy érzem, mintha lebegnék a jelenben akaratlanul is arra várva, hogy valami lerántson, újra lefegyverezzen. Mi jön most? Szerelem, Berlin, munka, tanulás? Talán ez a nagyon szép ebben az időszakban, hogy bármi jöhet. Most tényleg elengedtem mindent, hogy valami más következhessen. Sikerült.
Robog a vonat, süvít a metró. Ezek lettek a hétköznap zajai… ami nemrég idegen volt, mostanra az életemmé vált. A változás áldás, még akkor is, ha az elején csapásnak éljük meg.
A régi emberek tükrében látom magam a leginkább másnak. Szerintem már rám sem ismernének régi emberek, a múltamból. Ennek a csodálatos átalakulásnak köszönhetően sok furcsa, régi dolog elzárva lakik bennem, sötét zugokban.
Olykor elképzelem, mi lenne, ha valóban találkoznék az árnyakkal. Tele vagyok visszatérő álmokkal… ugyanaz a fájó érzés bukkan fel, de megkopottan. Ugyanúgy elhalványul az érzés, mint az arcok, amiket már nem tudok teljesen felidézni. Arcok nélküli, tompa érzelmekkel tűzdelt éjszakai árnyak. A német „Traum”-nak nevezi az álmot, ami láthatóan magában hordozza a trauma kifejezést. Hisz, ha sokáig hordunk valakit a szívünkben, nehéz maradéktalanul felégetni, elpusztítani, kisöpörni mindent. Az én elengedési technikáim eléggé spártai jellegűek, de legalább hatásosak… de azért a szívbe vésett gondolatok olykor felcsillannak az álmok útjain.
Ez az írásom teljesen más, mint pár hónappal ezelőtt. Már végigküzdöttem magam a gyász összes fázisán, most már nyugodt szívvel, amolyan írói bölcsességgel viszonyulok a múlthoz.
Nem mindig a szerelmet a legnehezebb elengedni. Barátok, korszakok, emlékek… megannyi dolog alkotja a múlt szövevényes hálóját…
Még mindig ki szoktam tekinteni az ablakon az előttünk elterülő üres kocsibejáróra. Mennyi autó állt már ott… (még a szomszédok is megjegyezték…) nem tudom, hogy mi visz még mindig oda az ablakhoz. Remény? Megszokás? Most már csak mosolygok, oldalra tekintek, és látom a régi énem lerohanni a lépcsőn, érzelmekkel fűtve beülni a kocsiba…
Minden nehézség és fájdalom után már mást gondolok egy olyan állapotról, amikor az ember azt mondja: "minden oké". Lehet, hogy ebben nincs benne a mindent elsöprő szerelem, vagy az álommunka, de hatalmas előrelépés egy végigszenvedett korszak után. Mintha csak kiléptem volna a "tinikor" kapuján, és az igazi, megfogható világba léptem volna be, ahol minden élesebben látszik és minden lépés komolyabb.
A béke nem egyfajta ingerszegény környezet -ahogy régen hittem-, hanem egy sérülékeny átmenet. Végre megfoghattam egy kicsit... végre magamra találhattam a csendben. Én írok, és nem a fájdalmaim és a panaszaim. Látok, érzek, és nem tévelygek az érzelmek labirintusában.
Minden nehézség és fájdalom után már mást gondolok egy olyan állapotról, amikor az ember azt mondja: "minden oké". Lehet, hogy ebben nincs benne a mindent elsöprő szerelem, vagy az álommunka, de hatalmas előrelépés egy végigszenvedett korszak után. Mintha csak kiléptem volna a "tinikor" kapuján, és az igazi, megfogható világba léptem volna be, ahol minden élesebben látszik és minden lépés komolyabb.
A béke nem egyfajta ingerszegény környezet -ahogy régen hittem-, hanem egy sérülékeny átmenet. Végre megfoghattam egy kicsit... végre magamra találhattam a csendben. Én írok, és nem a fájdalmaim és a panaszaim. Látok, érzek, és nem tévelygek az érzelmek labirintusában.
Ajánlanám mindenkinek, aki ismeri
ezt a nosztalgikus, könnyű, szép érzést :)
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése