Goodbye

Sokáig úgy tekintettem magamra, mint négyünk közül a legerősebbre. Abban a látszatban éltem, hogy én tartok össze mindent, hozzám bárki fordulhat, majd én mindent elsimítok.

Az előbb rengeteg emlékkép tolult az agyamba, és hirtelen nehezemre esett a jóra emlékezni. Ezek az élmények mind-mind alátámasztották azt a keserűen megállapított feltevésem, hogy a barátságok nem is szóltak semmiről. Csak az aktuális pasikról, és egymás túl-licitálásáról. Ki-mit kapott, mennyi virágot, milyen ékszert, és ki lehet olyan szerencsés, hogy a legtöbb időt töltheti a kedvesével.

Bele sem bírok gondolni, hogy lehetettem ennyire felszínes… hogyan érdekelhettek a pletykák az iskolában, és hogyan lehettem annyira buta, hogy magam másokhoz mérjem, és emiatt legyek letört vagy feldúlt.
Az élet úgyis elválaszt azoktól, akikkel nincsen jövője az embernek. Jótékony is tud lenni a távolság, és egy közeg elhagyása. Azt hittem másfél évvel a középiskola után már semmire sem emlékszem… sajnos nem így van. Elemei erővel rám zúdult a sok keserűség, és régi berögzött reflexek, amiktől nem sikerült teljes mértékben megszabadulnom. Végigvittem az összes kitűzött napirendi pontot, amivel jobbá tettem magam. De a végén a mérget is ki kell eresztenem magamból… a rengeteg felgyülemlett keserűséget, haragot és gyűlöletet… mert még mindig kísértenek a fájdalom hullámai… még mindig befészkelik magam a gyomromba, és ott szorongatnak.

Az írás az én igazi terápiám. Nem hazudhatok a papírnak. Szemrehányóan fehérlik előttem, és megköveteli tőlem az őszinteséget. A sok szorongást kiteríthetem itt, és mindenki –még a múltból is-, mindent megláthat. Valahol azt olvastam, hogy nagy bátorság kell az íráshoz… az ember csupaszra vetkőzik a sorai között, és mindent megmutat a lelkéből, még a legsötétebb zugokat is.

Most van egy titkom. Egy mosolyra fakasztó titkom… van még egy támaszom, akit elrejtek a soraim között. Senki sem tud róla… némán állok a világgal szemben, aki rám zúdítja a hamis képeit, hamis szerelmeit. Közben tanulom az új embereket egészen új mérce szerint megítélni, amiben nincsenek felszínes, szorongó, gyerekes kritériumok…

Adrus… mostanában nélkülözhetetlen számomra, hogy úgy zárjak le egy gondolatot, hogy Te nem vagy ott a végén. Mert Te vagy az, aki végül mindig összekapar engem. Sokszor úgy voltam vele, hogy én csak cipelem a többieket a hátamon, és nekem senki nem segít. Olyan mérhetetlenül szétfeszített ez a keserű gondolat, hogy sírni tudtam volna. De ma már nem kell… erős és tisztalelkű emberek vesznek körbe, akik szívében bármikor megpihenhetek. Köszönöm az erődet, és az őszinteségedet… azt, hogy Te is én is sziklák vagyunk ebben a bizarr világban. Egymást támasztjuk a viharban, és hagyjuk a lassan csordogáló pataknak, hogy formáljon minket…

Engi, Niki, Mama,
Nektek, szívem összes szeretetével

U.I.: Lassú víz, partot most…