Extenzív totalitás

Felemás részletekből áll össze az utánozhatatlan egész.

Régóta formálgatom magamban a következő bejegyzést. Annyi mindent mondanék, de talán a sok-sok lecsitított gondolat valóban nem akar szólni. Olyat kerestem a hétköznapjaimban, amit azelőtt még nem leltem meg.

     Valaki vagy valami megszületett bennem. Egy olyan rész kezdett el bennem lélegezni, aki a valóságot csak színekben látja, és a szívével minden boldogságot képes befogadni. Egy érző, lelki lény. Aki soha sincs ott a szürke hétköznapokban, aki láthatatlan, mégis itt van velem. Bennem, bennünk.

Minden szer és segítség nélkül ki tud lépni a szürkeségből. Felemelkedni, s fejet hajtani egy erős kötődésnek, ami olyan dolgokra veszi rá az embert, amihez addig nem volt bátorsága.

Nincs több félelem, sem több kétely. Hosszú, elnyújtott órák. Egy arc, egy test és egy szív. Nincs a szobában más már, csak ez az egység. Mintha az énem másik fele egy másik világban járt volna. Most, hogy a hidegfejű és érzelmes Geisterfahrer írja a sorokat, ámuldozva tekint végig magán. Beleremegnek az idegei minden egyes gondolatba, és titkon azt kívánja, hogy bárcsak folytatódna a lusta szeretet negédes éjszakája.

     Az igazi mély szeretet hihetetlen dolgokra sarkallja az embert. Valakit az égbe röpít, a rózsaszín felhőbe, és a szívecskék végtelen mezejébe. Engem megnyugtat. Levetkőzteti az elmém sötét zugait, és bevilágít a legsötétebb démonaim dermedt lelkeibe is. Nem érdekel, hogy ki vagyok, és hogy ki is leszek. Inkább erősíti a jelentudatot, és azt a megérzést, hogy végre jó úton járok, és jó döntéseket hozok.

Úgy érzem, hogy az állandóan fájó, világra érzékenyen tekintő lelkem mellett most kialakult valami egészen más. A szívem vérvörös tűzben ég, és feléledt. Elkezdett dobogni. Hatalmas teret adott valaki másnak, és porrá vált a „nincs mit vesztenem” mondat. Úgy érzem magam, mint egy pöttyös szoknya. Fekete alapomon kedves, csinos kis fehér pöttyök díszelegnek, és hirdetik a sokszínűséget.

     Ha higgadt vagyok, felteszem magamnak a kérdést: vajon mennyit fogok veszteni, ha elbukom? Mi lesz, ha a sok, amit adtam, ismét a kudarcot csalogatja elő? Mert… ami volt nem rég, talán egy fél évvel ezelőtt, annak tized ennyi ereje, szépsége, és fájdalma nem volt… most valóban a szívem a tét.

Soha sem tudtam, hogy mi az a szerelem. Annyi mindent olvastam róla, és annyian meséltek már róla. Az én rendszeremben mégis más helyet foglal el. Lehet, hogy akkor vagyok a legjobban a rabja, mikor nem is tudtom, hogy a rabjává váltam…

     De milyen is a másik énem?

Szíve halk, elméje üres, s csak szíve ég a heves érzelmektől.

Arcára nyugalom ül ki… s csak nézi szerelmét… keresi az okokat, de hamar belebukik ezeknek a kutatásába.

Többé már nem az idő rabja. Nem számít semmi sem, csak a jelen.

Telhetetlen. A különlegesség, újdonság és az állandó mozgás vonz, ez így van most is. De a szívem… a szívem mindig megáll és részt vesz a jelen elegáns bálján. Szereti, mert ott a másik fele, a hercege, aki karon ragadja őt és táncba viszi. Órákon át tartó, forró táncba… nem engedi el, a bőre alá akar férkőzni, és az egész világot a keblére ölelni. Néha lágyan, lassún… néha pedig gyorsan és hirtelen. Lázálom az egész.

Szürrealitás… a valóság művészi visszatükrözése az én szerelmem…

~ A boldogságot soha sem szabad a másiktól várni. Azt, akinek a boldogságszerzés terhét rójuk a nyakába, az előbb utóbb összeroppan ekkora súly alatt. A boldogság csak akkor jöhet létre, ha két ember összekulcsolt kezekkel, együtt tekint a jövőbe, és egymást kísérik az életben. Ez a lélekmentő érzés soha sem talál meg egy szerelmest, ez minket talál meg. Csak az egységhez érkezik el tisztán és teljesen.

„Rátekintett a fáradt arcra. Finom ujjaival lágyan megcirógatta a fehér bőrt. Válaszként mély sóhajt, és egy erős ölelést kapott. Már levegő sem volt a szobában. Csak a szeszélyes szerelem ragyogta be a sötét ablakokat. A mélyből áradó boldogság felsiklott a falakon, majd tovatűnt a csillagos éjszakába. A Hold karcsún díszelgett az égen. Mikor ilyen, mindig azt üzeni, valami új kezdődik. S a piciny csillagjainak milliónyival adott fényt a sötét mezőn átkelő szerelmeseknek. Az utcai lámpák is mosolyogtak, a félelmetes fenyőerdő is fejet hajtott. Aki félt a sötétben, most meg sem érezte, hogy este van. Nagyokat szökkent a falu porában és mellkasában hallgatta szíve hangos dobogását. Pont úgy, mint amikor lehajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és elaludt az egyenetlen szívzakatolásra…”

     Nehéz szívvel írom a következő sorokat. Erről még nehezebb beszélnem, mint arról az újdonságról, ami most a lelkemben táncol…

A változás mindig megérint, s most, hogy elhagytam a „várótermet” folytatom tovább az életet… de a változás soha sem áll meg. Rajtam végighaladt, most átszökell a következő emberre. Talán nem is a saját magunk próbája az, ha megváltozunk, mint inkább a környezetünké. A barátok milyenségére derül fény, és az emberi tűrőképességre, mindenekelőtt. Az őszinteség fegyver, ami halálos sebet üthet, a hazugág a gyávák védekező eszköze. Hát melyiket válasszam, hogy leállítsam a pusztítást? Viseljek két álarcot, vagy inkább fegyverkezzek fel az őszinteséggel…? 

Ajánlás:

A gyönyörű szemű Kishercegnek

Geisterfahrer

Inspiráció

Barátság.
A kapcsolat, aminek az "örökké" szó vajmi kevés. Szeretet, bizalom és hűség komoly összefonósáda ez... semmihez sem hasonlítható. Talán még a szerelemmel is képes vetekedni. Ő nem kevélykedik, nem igyekszik minden agysejtbe befurakodni. Ő csak két lábbal áll az ember életének talaján és biztosítja a hátteret, az energiát, ami nélkülözhetetlen akkor, mikor már semmi sem maradt a sok felépített várból...

Magány vagy egyediség?

A kettő ma már párban jár. Túlzottan megszerették a másikat, s gyarló, emberi módon nem engedik el egymás kezét. A magány csak akkor élvezhető, ha közben az ember tudja, azért vállalja ezt a szenvedést, hogy közelebb kerülhessen a legbensőbb forrásaihoz. Önmagában, céltalanul csak pusztít. Az egyediség pedig a leglátványosabb dolog, amire egy halandó, hétköznapi ember törekedhet... s ha túl jól csinálja, a tömeg elhagyja. Ezzel célt ér, de értéket veszít...

Rózsa és pipacs

Lágy szél simogatta a gyönyörű kastély ablakait. Egy kedves, makulátlan neveltetésű lány készülődött a reggeli ragyogásban. Mindenkinek a legilledelmesebb viselkedésével adózott, mégis mikor aranyozott szélű tükrébe tekintett, gyomra összerándult a sok hazugságtól, amit maga ellen követett el. Néha jó lett volna eltűnni, néha jó lett volna összetörni azt az átkozott koronát, de nem tehette. Helyette csak kedvesen mosolygott, és minden nap egyes áldott nap levelekbe ölte bele fájdalmát.

Ma is éppen egy hosszú, érzelmes üzenethez gyűjtött erőt. Kecses léptekkel ment le a kertbe, ami ilyenkor, nyáron, különösen csodálatosan élt és lélegzett. Rózsák, orchideák, tulipánok és gyöngyvirágok mosolyogtak a királyi családra. A hercegnő észrevette a kertészlányt, aki most is féltő gonddal foglalkozott a növényekkel.

-Lilien, igazán gyönyörű ma is a kert. Nagyon sok munkája lehet benne.

-Köszönöm, hercegnő –az egyszerű kertészlány meghajolt, majd körbetekintett.- Észrevette már a legújabb virágokat? –kérdezte kíváncsian, mert tudta, a hercegnő minden újdonságot észrevett.

-Melyikre gondol? –kérdezte a napsárga, hosszú, csipkékkel gazdagon díszített ruhába öltözött lány.

-A pipacsokra. Kinőtt pár szál csak úgy, vadon, de nem bántottam őket. Ott a rózsák mellett –mutatott a hercegnő kedvenc virágának az irányába.

-Oh, nem is tudtam, milyen virág lehet az. Sokáig gondolkodtam, hogy milyen különleges növény lehet az, de nem jöttem rá.

-Mert nem különleges. Csak pár szál pipacs. Kevesebb törődést igényelnek, mégis ugyanolyan vörösen izzanak a napfényben. Vétek lett volna kitépni őket onnan.

-Valóban szépen mutatnak a rózsáim mellett…

A hercegnő halkan elköszönt, majd folytatta szokásos, délelőtti sétáját. Vallomásán és fájdalmán gondolkodott. Az esti bál vészesen közeledett, és érezte, hogy most talán kivívhatja a függetlenségét, s végre itt hagyhatja az elöregedett tartományt.

            Pár órával később már minden szobalány fejvesztve kereste Anna hercegnőt, aki továbbra is zavartan kóválygott az óriási udvarban. Mikor megtalálták, rögtön felkísérték a szobájába és elkezdték az esti toalett elkészítését. Közben pedig az egész kastély átalakult egy hatalmas bálteremmé, ami több 100 ember befogadását tette lehetővé. A csillárokon égtek a gyertyák, és a zongora poros hangja is egyre tisztább lett. A királyi pár hamarosan el is kezdte a vendégek fogadását.

Minden tartományból érkeztek hercegek, grófok, bárok és azok családja. A szokásos nyárnyitó bált abban az évben Anna hercegnő családjánál tartották.

Az utolsó érkezők között volt a legnemesebb királyi család. A szomszédos tartomány ura, annak felesége, és egyetlen leszármazottja, a tekintélyt parancsoló, de fiatal Artúr herceg. A két család szívélyesen üdvözölte egymást. Régóta szoros barátság fűzte őket össze, s gyermekeik is pólyás koruk óta ismerték egymást. A két fiatal zakatoló szívvel pukedlizett. Mindkettejük arca hideg és színtelen maradt. Még a kézcsók is gépies, szokásos mozdulatnak tűnt, pedig milliárdnyi remegés, fájdalom és szeretet húzódott meg mögötte.

Az este kellemes hangulatban telt. A herceg és a hercegnő is eleget tett az etikett szabályainak, ezért csak távoli pillantásokban lehettek egymáséi… s mikor végre elérkezett az utolsó pár, szabad óra, rögtön a kastély legfelső erkélyére menekültek.

Anna rögtön az ifjú ölelésébe menekült, és percekig el sem engedte. A herceg pár pillanatig csodálkozott, majd ő is kezdett felengedni az illem súlyos nyomása alól.

Szerelmes szavakat suttogtak, és halk csókokkal adóztak a másiknak, miközben a szégyentől vörösre gyúlt az arcuk. Rengeteget akartak mesélni és beszélni, de egy hang sem jött ki a torkukon… helyette inkább fülelni kezdtek az ismeretlen dallamra…

„Ablakomba besütött a holdvilág
Az én rózsám abba' fésüli magát
Göndör haját százfele fújja a szél
Köszönöm ,babám, hogy eddig szerettél
De göndör haját százfele fújja a szél
Köszönöm ,babám, hogy eddig szerettél”

Mindketten letekintettek a magas erkélyről, ám pontosan ki tudták venni a csillagos ég alatt éneklő kertészlány alakját. Szerelmesen fonódott egybe a mellette ülő fiúval, akit eddig még sohasem látott a hercegnő. Ültek a kis, kopott padon, miközben a virágok mosolyogtak rájuk. A csillagok fejük felett világítottak, s minden élőlény most rájuk figyelt. Őket hallgatta. Egyszerűen, kopott és szegényes ruhában élvezték az estét… nem volt belépőjük a bálba, de mégis sokkal ünnepélyesebbek és őszintébbek voltak, mint bárki mást most ezen a világon.

-Artúr, vigyél el innen! –könyörgött a hercegnő minden báját és neveltetését sutba vágva.

-Megtenném, de… nem lehet. Hamarosan én öröklöm az országot, és már kijelölték a szerintük legmegfelelőbb bárónőt nekem. Sajnálom, szerelmem… -suttogta a fiú, majd lágyan végigsimított a bájos, de megtört arcon.

A Hold karcsún nyújtózkodott az égen, s nevetve figyelte az embereket. A csillagok minden szerelmesnek világítottak, és a virágok is mindenkire mosolyogtak.

Csak az lát mindent, aki halk csöndben és egyszerűségben él abban a bizonyos kertben. Aki a kicsiny, kopott padon ül, az tud csak igazán szép és saját bált teremteni magának… s halkan és szenvedélyesen énekelni, korlátok és határok nélkül…

"... mint a drog..."

„Ez volt a tiszta és egyetlen otthon. Semmilyen más táj ölelése nem volt hasonlítható azokhoz a hegyekhez, amik mindig védőn óvták őt, amikor csak kitekintett az ablakon. S annak az ablaknak a oldalán állt az a ház, amiben oly sokat időzött, ahol családtagként szerették, ahol a falak halk sóhajokat és hangos nevetéseket szívtak magukba.

S most állt a kertben. Sok-sok autó parkolt az udvaron, csillogott rajtuk a tavaszi nap fénye. Halk motoszkálás hallatszott az egyik jármű mellől. Gyönyörű, de férfias motor volt az, amit valaki mérhetetlen türelemmel és odafigyeléssel szerelt most. Egy vékony test hajolt oda a vad járműhöz, és mint a művész az alkotását, olyan szenvedéllyel szerelte azt. Gesztebarna haja arcába hullott, s így láthatatlanná tette a hőn szeretett, őszinte arcot.

A lány csak állt ott és nézte az érzelmekkel megfűszerezett szerelést. Kutatott az emlékeiben, kereste a régi szerelmét, s most itt volt előtte. 6 év után is, szinte semmi változással… az emlékeknek megvan az a sajátos szokásuk, hogy mikor valami régit látunk, rögtön támadásba kezdenek az elménk, de leginkább a szívünkkel szemben. Az összes fájdalom, boldogság, heves és gyenge pillanatok befészkelik magukat az egész lelkünkbe.

-Attila? –a hang, mint kés a láthatatlan levegőt szelte át. Egészen magassá vált, majd porba hullott.

A férfi hirtelen kapta fel a fejét a női hangra. Pillanatokig csak némán bámult az előtte álló alakra… még a mágikus, kék szemei sem voltak képesek tükrözni azt a meglepetést, és azt a folyamatot, ami most elindult benne.

A csend nem bírt még ekkora kifejezőerővel. Több ezer kilométer távolság jellemezte az elmúlt 6 évet, az előtte lévő kettőt, pedig csak apró centik.

-Visszajöttél? –fájdalmasan hangzott a kérdés. A lány a férfi arcát kezdte szemlélni. A vonások megkeményedtek, nyoma sem volt a hercegi szépségnek. Inkább valami kemény és távoli álarc került a gyermekévekre. 

-Igen. Látnom kellett téged. Régen jártam itthon…

-Mert egy szó nélkül mentél el –a férfias tekintet most elsötétült, és mintha hirtelen vászonná változott volna, amin évek fájdalma terült el.

-Hogy azzá válhassak, aki lenni akartam.

-Már akkor az voltál. Nem ahhoz kellett volna a bátorság, hogy elmenj, hanem hogy maradj. Mindent megadtam neked. De folyton olyan kellett, ami itt nem volt elérhető…

-A szerelem nem múlt el, de nem lehet örökké a megtartóerő. Kevés ahhoz, ha az ember nem találja a hivatását, és az életének célját. A szerelem is adhat akár célt, a gyengébbeknek igen, de akik folyton felfele törtek, azoknak vajmi kevés az olyan út, ahol csak az érzelmek várai állnak. Lesznek mindig mások, akik csak az elismerésbe kapaszkodnak, akiknek csak az nyújt támaszt egy nap végén, hogy ma is hozzátettek a világ alakulásához… hogy felfedeztek a lelkükben egy új dolgot, és tovább adták. Nekem ezt jelentette a munkám, az álmom. De most itt vagyok. Boldogan. Erre vártam, hogy ezt mondhassam felemás érzésekkel, hogy megérte. Persze… mert racionálisan cselekedtem egyetlenegyszer ebben az életben. S annak is az eredménye olyan, mintha szívből cselekedtem volna, csak pontosan a tökéletes ellentéte. Nem érzelmet nyertem, hanem sikert.

Valami hiányozni fog örökké… soha sem lesz teljes a kép. Mert a racionalitás soha sem lesz szerelmes… és ők ketten soha sem fogják egymást kiegészíteni hiány nélkül…”

Ajánlás:

A Kishercegnek és Rékának.

Geisterfahrer.

No light, No light

Eljött egy teljesen új Word megnyitásának ideje. Hihetetlen. A tavalyi első bejegyzésem annyira de annyira távoli most. Teljesen más mozgatórugók irányítottak… és… most más foglalja el a szívem apró zugait.

Halk suttogások, szavaktól mentes érintések… csendes összekapcsolódás. Mikor csak a jelen van, és minden olyan távoli, de mégsem mar semmilyen rossz érzés.

113 bejegyzés 365 nap élményeit örökíti meg. Az újévben már nem az újat furcsállom, hanem a régi érzem kellemetlennek. Ma megkaptam az utolsó darabot ahhoz, hogy tudjam, merre kell mennem.

A váróterem ajtaja becsukódott mögöttem. Hideg, üres falai már nem öveznek szorosan. Kiértem belőle.

Amikor véget egy korszak, mindannyian egy váróterembe kerülünk. Várunk, igen. Bámuljuk a festetlen falakat, az eltompult festékeket. Észrevesszük a fényesen csillogó ajtót, amin ott díszeleg a felirat: „Jövő”. Hívogat, csalogat… egy jobb életet kínál, de még zárva van. A kulcs el van rejtve a váróteremben. De csak akkor fogjuk megtalálni, ha már elég ideig ültünk ott csendben, s mikor már az agyunk eljátszotta az összes ravasz kis játékát.

Én akkor léptem ki a múltamból, amikor már azt hittem, hogy soha többé nem leszek képes szeretni. S most, mikor a jelen és a jövő nyújtja a kellemes érzés, nem pedig a már megfakult, idegen múlt.

A Hold továbbra is teljes és fakó arccal bámul ránk. Sértődött. Érzi, hogy már nem csodálom annyira, mint régen. Tudja, hogy elhagytam az arcképét, amit ráfestettem magamnak. A féltestvére inkább én vagyok. A félig fekete, félig fekete mostoha. Egyszerű, filigrán és őszinte. Ugye milyen ismerős? Ő is ilyen… egyszerű, filigrán és őszinte, mint a félhold. Felemás, talán ez fogja meg az összes érzékemet, és tesz vakká a fájdalommal szemben.

~ Adj, hogy kaphass. Isten szeretete nem érhető, nem racionalizálható. Mindent szeretetből tégy, és addig mosolyogj, míg bele nem lilul az arcod. Nyújtsd a karod a kétségbeesettnek, de ismerd fel az Ördögöt. Mert ha túl sok fényt adsz magadból valakinek, hirtelen azt fogod észrevenni, hogy elvakít a ragyogással, amit még te ajándékoztál. Így lesz a gőgös és a szerény szolga… az egyik hisz valami felső erőben, a másik pedig a legalattomosabb szolga. A pénz szolgája.

Amikor az a bizonyos pillangó a véremben, az idegeimben, az agyamban és a szívemben repked, minden megváltozik. A boldogság ezerszer erősebben szórja a színes fényeit, míg a fájdalom tövisei csak fele olyan erősen szúrnak.

Csapkodó szárnyán megült a boldogság, annak gyenge karjába a harmónia kapaszkodott mosolyogva.

Féltem, hogy majd egy szó sem szalad ki a számon. Ám a kellemes csalódás inkább erőt vett magán, és bebizonyította, hogy vannak reménytelen szerelemnél érdekesebb témák… és mélyebb, de gyönyörűbb lelki állapotok.

Geisterfahrer.