„Ez
volt a tiszta és egyetlen otthon. Semmilyen más táj ölelése nem volt
hasonlítható azokhoz a hegyekhez, amik mindig védőn óvták őt, amikor csak
kitekintett az ablakon. S annak az ablaknak a oldalán állt az a ház, amiben oly
sokat időzött, ahol családtagként szerették, ahol a falak halk sóhajokat és
hangos nevetéseket szívtak magukba.
S
most állt a kertben. Sok-sok autó parkolt az udvaron, csillogott rajtuk a
tavaszi nap fénye. Halk motoszkálás hallatszott az egyik jármű mellől.
Gyönyörű, de férfias motor volt az, amit valaki mérhetetlen türelemmel és
odafigyeléssel szerelt most. Egy vékony test hajolt oda a vad járműhöz, és mint
a művész az alkotását, olyan szenvedéllyel szerelte azt. Gesztebarna haja
arcába hullott, s így láthatatlanná tette a hőn szeretett, őszinte arcot.
A
lány csak állt ott és nézte az érzelmekkel megfűszerezett szerelést. Kutatott
az emlékeiben, kereste a régi szerelmét, s most itt volt előtte. 6 év után is,
szinte semmi változással… az emlékeknek megvan az a sajátos szokásuk, hogy
mikor valami régit látunk, rögtön támadásba kezdenek az elménk, de leginkább a
szívünkkel szemben. Az összes fájdalom, boldogság, heves és gyenge pillanatok
befészkelik magukat az egész lelkünkbe.
-Attila?
–a hang, mint kés a láthatatlan levegőt szelte át. Egészen magassá vált, majd
porba hullott.
A
férfi hirtelen kapta fel a fejét a női hangra. Pillanatokig csak némán bámult
az előtte álló alakra… még a mágikus, kék szemei sem voltak képesek tükrözni
azt a meglepetést, és azt a folyamatot, ami most elindult benne.
A
csend nem bírt még ekkora kifejezőerővel. Több ezer kilométer távolság jellemezte
az elmúlt 6 évet, az előtte lévő kettőt, pedig csak apró centik.
-Visszajöttél?
–fájdalmasan hangzott a kérdés. A lány a férfi arcát kezdte szemlélni. A
vonások megkeményedtek, nyoma sem volt a hercegi szépségnek. Inkább valami
kemény és távoli álarc került a gyermekévekre.
-Igen.
Látnom kellett téged. Régen jártam itthon…
-Mert
egy szó nélkül mentél el –a férfias tekintet most elsötétült, és mintha
hirtelen vászonná változott volna, amin évek fájdalma terült el.
-Hogy
azzá válhassak, aki lenni akartam.
-Már
akkor az voltál. Nem ahhoz kellett volna a bátorság, hogy elmenj, hanem hogy
maradj. Mindent megadtam neked. De folyton olyan kellett, ami itt nem volt
elérhető…
-A
szerelem nem múlt el, de nem lehet örökké a megtartóerő. Kevés ahhoz, ha az
ember nem találja a hivatását, és az életének célját. A szerelem is adhat akár
célt, a gyengébbeknek igen, de akik folyton felfele törtek, azoknak vajmi kevés
az olyan út, ahol csak az érzelmek várai állnak. Lesznek mindig mások, akik
csak az elismerésbe kapaszkodnak, akiknek csak az nyújt támaszt egy nap végén,
hogy ma is hozzátettek a világ alakulásához… hogy felfedeztek a lelkükben egy
új dolgot, és tovább adták. Nekem ezt jelentette a munkám, az álmom. De most
itt vagyok. Boldogan. Erre vártam, hogy ezt mondhassam felemás érzésekkel, hogy
megérte. Persze… mert racionálisan cselekedtem egyetlenegyszer ebben az
életben. S annak is az eredménye olyan, mintha szívből cselekedtem volna, csak
pontosan a tökéletes ellentéte. Nem érzelmet nyertem, hanem sikert.
Valami
hiányozni fog örökké… soha sem lesz teljes a kép. Mert a racionalitás soha sem
lesz szerelmes… és ők ketten soha sem fogják egymást kiegészíteni hiány nélkül…”
A
Kishercegnek és Rékának.
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése