Mesterhármas

Hát hogyne. Hisz mindannyian szenvedünk az élet csapásaitól. Mindenki naív, aki azt hiszi, hogy ő élte át a legnagyobb megrázkódtatást. Mindenki, aki épp ebben a percben meg akar halni, feleslegesen szenved.
Az emberek előszeretettel taposnak át a másikon. Ez soha sem volt probléma a világegyetem történelmében sem. De nem kell ekkora távlatokban gondolkodni, elég ha magunk köré tekintünk.
Összetört szívű emberek. Elvált szülők gyerekei. Rossz sorsú, szegény emberek. Elkényeztetett gazdagok. Annyi, de annyi rétű az a világ, amiben élünk, hogy néha egész egyszerűen az a baj, hogy képtelenek vagyunk kettőt feljebb, vagy lejjebb lépni, és alkalmazkodni… megérteni a bajt, és segíteni. Vagy csak megbocsátani… még egyszerűbben csak meghallgatni a másikat.
De mivel a bolhából már egy jól meghízott elefánt lesz, ezért természetes, hogy a saját problémánk mindent felemészt. Beleértve minket is.
Persze ritka az olyan ember, aki észreveszi, hogy csupáncsak a szerencsés napsugarak árnyai vetülnek rá, és azért rossz egy picikét az épp jelenlévő helyzet… de ehhez mi még nem vagyunk elég bölcsek. Idővel, talán, ha felnövünk kedves barátaim, majd talán észrevesszük.
Meglátjuk, hogy az a fura fiú mindössze szeretetre vágyott, hogy az a másik kedves srác pedig csak az érett érzéseivel keresett egy hozzá hasonló lányt, és a gyerekesnek tűnő fiúban megannyi komoly értelem lakozik.
Ők ezt most nem tudják. Mi sem tudhatjuk. Én is csak gyanítom. Ez az, amit majd később felismer bennük valaki, és az a valaki ezáltal fogja őket boldoggá tenni… kimenti őket abból a megrekedt állapotból, amiben éppen tanyáznak.

Ilyen egyszerű lenne? Hiszem, hogy igen. De, kedveseim, mi emberek vagyunk, ezért ezt soha sem fogjuk fekete-fehéren látni. Szerencsére! Unalmas lenne érzelmek nélkül az élet. Unalmas lenne, ha néha picit nem szenvednénk és nem őrülnénk meg olyan hatalmasan csodálatosan a szerelemtől. Vagy ha éppen a boldogság lágy szele felkap minket, és elvisz egy gyors repülőútra, hogy bejárhassuk a nagyszerű érzések birodalmát. Talán ez a legritkább csoda az életben. A színtiszta boldogság. És a szeretet… mert mindenkit ez táplál, és éltet. A szavaimmal, a tetteimmel, és a jelenlétemmel mind-mind ezt a szeretetet adom és sugárzom most is. Legyen a tietek! Ne csak a szemetek, hanem a szívetek is legyen nyitva, hogy érezhessétek ezt a csodát… de… de még ha nem is foglalkozol velem, érezni fogod. Mert ott vagy az imáimban, az álmaimban, és néhány szavamban. Mert a szeretet nem szűnik meg sohasem…

„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.”  (1Kor 12,30–13,13)

Geisterfahrer.

Rolling in the deep

~ Igen. Jobban szerettem Őt, mint bárki mást. Minden, ami most itt van körülöttem, az övé is volt… mert én bizony odaadtam volna.
Elindul a dal… s az én emlékeim is elkezdenek szállingózni. Vissza… az elmémbe. S a szívembe… -a legérzékenyebb területre.
Boldog voltam. Tudom. Ő is… -eszeveszett gyorsasággal váltják egymást a képek.
Játszótér, állomás, szoba, buli… minden. Színek, illatok, érzelmek. Sötétség. Itt állok meg. Sötét, mégis villogó a fény. Mi volt az a fény? Remény. A remény világított, s vakított el engem… meg persze az a szeretet, amit iránta tápláltam.
Miért volt tökéletes a szememben? Kérdem én, mikor lesz valaki megint ennyire tökéletes a szemembe? Nem volt szép, sőt… még kedves sem. De miért kellett? Most miért nincs olyan ember, aki ennyire közel kerülhetne? Mindenkiben találok valamit, ami miatt nem jön össze a dolog. Szándékos lenne ez a kifogáskeresés? Vagy talán, a az Egyetlenhez hasonlítok mindenkit? Ő sem volt tökéletes… de nekem sajnos igen. Lesz még egy ilyen? Lehetek megint ennyire boldog? Meglesz valakiben még egyszer ez az érzés? Meglesz az a tehetség, hogy engem szeressen, s én őt?
Vagy csak egy valaki hordozza a szívem tökéletességét…?

A dal véget ért. S az édes emlékképeket megkeseríti a valóság, s a jelen.
Nagyon máshonnan indultam, és most nagyon messze vagyok. Látom a jövőmet. Látom, hogy kivel mi lehetne a közös jövőm, s azt is látom, hogy mi van mögöttem… mennyi, és mennyi keserédes érzés van mögöttem.
Nem mehetek vissza, nem hagyhatom itt a jelent. De egészen előreszaladni is gyáva vagyok.
Állok egy helyben… és hallgatom, hogyan érnek földet az apró hópelyhek. Annyira csend van, hogy hallom a szilánkok hangját is. Hallom, ahogyan becsaptak, és tönkre akartak tenni. De nem sikerült… nem sikerült, mert nem hagytam. Az én becsületem soha sem fog addig süllyedni… de ugyanakkor mégis lejjebb kell adnom belőle, hisz egy halott barátságban fészkelni is borzasztó. Nem mehetsz, mert még több embert elveszítenél… de a szíved húz tovább, mert már nem bírod tovább. Nem bírod, hogy arcul köptek, és belefúrták a kegyetlenség tőrjét nemcsak a szívedbe, hanem a fejedbe is. El akarták venni tőled azt, ami a legfontosabb… a saját gondolkodásodat, és azt az alapot, amin állsz. Mert ez minden, amit az ember önmagának felépíthet, és ebből táplálkozhat. Rossz úton jár az, aki ezt képtelen kiépíteni, és hamis mondatokra és egyéb babonákra hajaz. Az az ember elveszett… s elindul azon az úton, ami a totális szánalomba torkollik… s ezzel, no meg a viselkedéssel mindenkit megöl maga körül… még azokat is, akik csak segíteni szeretnének…

Ezek a mondatok mind-mind jelképek, de leginkább jelzések. Minden szó mögött megbújik valaki… egy olyan valaki, aki nekem mostanában fejtörést okoz, vagy egész egyszerűen mindig fejtörést okozott. Legyen ez most a tietek… hogy tudjátok, hogy ti tápláljátok a ki nem alvó tüzet a szívemben… hogy miattatok leszek ideges, vagy titeket utállak néha a legjobban. De csakis azért, mert ti vagytok vagy éppenséggel voltatok a legfontosabbak…

Geisterfahrer.

Egy részlet. Tőlem, Róluk, Nekik.

 A barátságról

Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek,
igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a
hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert
minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit;
a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől,
túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb
és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész
barátság. S nincs ritkább.
Montaigne, mikor eltűnődött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fűzte, ezt mondotta:
„Barátok voltunk... Mert ő volt ő, s mert én voltam én.” Ez felette pontos. S
Seneca ezt írja egyhelyt Luciliusnak: „Aki barát, szeret, de aki szeret, nem mindig
barát.” Ez a megállapítás több is, mint pontosság: ez már az igazság. Minden szeretet
gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat,
a legnagyobb emberi próba és szerep.

(Részlet Márai Sándor: Füves könyv c. könyvéből)

Ajánlás: az én kis dárkosaimnak. Köszönöm, hogy itt vagytok mellettem, és figyeltek rám. Köszönöm, hogy támogattok, és bármi történjen rátok számíthatok. Szeretném ezzel a részlettel, és rengeteg szeretettel meghálálni, azt, amit mindig is megtettetek, és megtesztek értem.
A nevetést, a jókedvet... de leginkább azt, hogy elfújjátok egy könnyed mozdulattal a sötét felhőket...<3

A ti Geisterfahrer-etek

Ich bin Geisterfahrer!

Fekete? Fehér? Fekete? Fehér!
Fekete… Fehér!
Szürke…?!

Kicsit olyan, mintha valamiféle furcsa háromszögben ragadtam volna. Látom a két csúcsot, de… fogalmam sincs, hogy melyik tartozik igazán hozzám…  melyik vagyok én? Melyiket kéne kikerülni? S végül… megérné elindulni az ismeretlen középúton…?

A múlt követ, a nyomodban van. A jövő, pedig vakít. Néha annyira, hogy alig látsz valamit. Néha annyira előremész, hogy közben elfelejted, hogy honnan indultál… s mikor visszatekintesz minden annyira idegen lesz… majd beléd hasít a fájdalom, és hirtelen minden egy szempillantás alatt visszaszáll beléd. A csókja, a tekintete, a szúrás, amit akkor vétetett, amikor szívedbe tőrt döfött.

De mi van, ha nem csak a múlt a baj, hanem a jövő is? Mi van, ha nem tudok választani? Ha valakit magam mellett tartanék, mégis néha rájövök, hogy ez nem nekem való. Ha nem akarok fájdalmat okozni, mégis megteszem…
Nehéz… nehéz, mert eddig szabad voltam, és szabadon éltem. Hiába éltem át nagy, világmegváltó érzelmeket, mégis független voltam, de boldog. Nekem ezt odaadni most nagyon nehéz lenne… s pont itt van a titok elrejtve. Én soha sem tudom „odaadni”… tőlem mindig „elveszik”… s pont ettől szédülök meg, és szállok be abba a hajóba, ami végigvisz egy olyan tenger hullámain, ami az „életnek” nevezett bolygó titkait tartalmazza… s mikor partot érek, teljesen máshova jutok. Rengeteg új tapasztalat, érzés, ami az enyém lesz. De máshol vagyok. És talán kicsit más vagyok…
De egy mégis biztos. Soha sem fogom elfelejteni, hogy honnan indult az a „bizonyos” hajó… hogy kik voltak velem azon a hajón, és kik „szálltak ki” közben. Ezek az emberek tartanak engem életben, és beléjük kapaszkodhatok, ha már nem bírom tovább…

S most megint elmondom. Tovább, tovább és tovább. Ideje nekem is tanulni valami fontosat az életről… azért, hogy még többet írhassak ide. Talán majd egyszer én is megtanulom „felnőttesen” kezelni az érzéseimet, és a kapcsolataimat. De addig ne akard drágám, hogy felnőjek. Nekem ez még idegen. Én még ehhez gyerek vagyok… én most nagyon máshol, és másokban élek…

Geisterfahrer.

I wanted words but all I heard was nothing

Van, hogy csak váltogatják egymást a kicsit mélabús, őszinte dalok. Néha szükségem van, hogy megnyugodjak. Nagyon, nagyon kevesen ismerik az én filozofáló és „Művészi” oldalam. Közel sem olyan vagyok külsőre, és viselkedésre, mint aki írja ezeket a sorokat.
Színes, harsány, nevető személyiség vagyok. Élvezem a figyelmet. Ebből élek, mondhatni. Ám amikor írni kezdek, hirtelen mindenféle hétköznapi dolog elszáll. Nem tudok arról írni, hogy min nevettem ma sokat, vagy, hogy tegnap a 3 legjobb barátommal vízipipáztam, mert… ez az életem része. Erről fura írni… valamiért nem szoktam… nekem több kell… nekem mélyebb gondolatok, és érzések kellenek.
Talán nem érdekel a politika, vagy a közélet, de… nem is baj. Én a környezetemet, az életemet, és az igazi érzéseket szoktam írásos formába önteni.

*Örökké. Milyen rövid szó, és mennyire hosszú mégis. Mi az ezen a Földön, ami épes örökké tartani? Barátság, szerelem? Élből mindenki ezt a kettőt mondaná. Mert minden egység valahol megbomlik… van, hogy hónapok, évek, évtizedek kellenek hozzá. Van olyan, ami sziklaszilárdnak tűnik, mégis összeborul könnyen. Miért? Mert a legfájóbb dolgok belül rejtőznek. Hiába erős a küllem, ha gyenge a jellem… hiába küzdesz a titkaiddal, legyőznek, ha nincs kivel megosztanod.

Hol fogsz továbbélni kedvesem?
Ott leszel néhány kósza kérdésben… ott leszel néhány kimondatlan szóban… ott leszel a dalok szövegeinek jelentésének hátterében… ott lesz a nyomod kisvárosom néhány titkos helyén… s végül ott fogsz mosolyogni a fotóimon. Ennyi marad belőled. Ennyi maradt a szívemből…
 

„We could have had it all,
(You're gonna wish you never had met me),
Rolling in the deep,
(Tears are gonna fall, rolling in the deep),
You had my heart inside of your hands,
(You're gonna wish you never had met me),
And you played it to the beat,
(Tears are gonna fall, rolling in the deep),”

Geisterfahrer.

Valami véget ért. Valami fáj...

Tudtam. Én éreztem. Az én rózsámban is van egy pár tövis…

Különös a mostani állapot. Ilyen még nem volt. Most sokkal, de sokkal szívesebben tekintek előre, mint hátra. Már nem félek… de lelkileg üresebbnek sem érzem magam…
Csupáncsak előtörnek még a múlt sötét árnyai a vakító holdfényes éjszakán… igen… még itt van… egész közel, de már nem tud kárt tenni…

Nem hiszek a véletlenekben. Most sem véletlenül tűnt el a fekete macskám.
Talán kicsit túlkombinálom az életem, de ebben igenis hiszek. Én ki akartam űzni az életemből a sötétséget… ami sikerült is… de milyen áron? Elragadta tőlem azt a pici állatot, akin Ő végigsimított és közel engedte magához… azt a macskát, aki mindig metaforikusan Ő volt, és maga a Sötétség… egy állat volt, akinek köze volt a mi harcunkhoz. Metaforikusan, de köze volt.
S ezt a macskát én mindmáig nagyon szeretem… és haza várom. Mert hiszek benne, hogy él… mert élnie kell. Mert le kell venni róla azt a nevet, amit ráaggattunk… és elfelejteni ezt a „buta” történetet. S kinőni a sötétség rejtélyes hálóiból, és a megfejthetetlennek tűnő titkaiból.

Tudom, egyszerű, hétköznapi dolog, hogy valakinek eltűnik a macskája. De nekem nem. Nekem ezek jelek, nem pedig „véletlenek” sorozata.
Bennem mindig harcolt a fény és a sötétség. A jó és a rossz. Nem az Ördög… hanem inkább a vágy, hogy legyőzhessem Őt. De a bosszúállás, és a pusztítani-vágyás is bűn…
Szóval inkább továbbmegyek… elfelejtem a bennem működő rossz érzéseket, és hiába látom, már megpróbálok vele nem foglalkozni, és nem a szívemre venni a dolgokat.

Ma már sok-sok „Miért?”-re tudom a „Mert!”-et…
Hogy miért?
Mert ennek így kellett történnie…

Geisterfahrer.
Fahren immer allein…

Ajánlás: Mindenkinek, aki új fejezethez ért.

Fények ajándéka

Különös. Ilyen még soha sem volt… ilyen érzés, mit nem a szerelem ihletett.
Nehéz megfogalmazni, és leírni. Boldogság… hihetetlen erő, és szabadság.

Fura, mert olyan, mintha lekerült volna rólam az átok. Folyton intenzíven, és őrülten akartam élni, de eddig nem éreztem, hogy sikerült volna… ám 3 napja ezt teszem. Pontosan akkor kezdtem el érezni az emberi élet igazi, édes ízét, mikor elengedtem a múltam.
Most csak ámulok, és élvezem a boldogságot. Ezt az apró pici, gyorsan elillanó pillanatot. Még itt csücsül mellettem… még egy picit maradni fog, érzem… de tudom, hogy hamarosan mennie kell. De nem bánom. Tudom, hogy megint visszajön majd. Csak türelmesnek kell lennem.

Minden jel egyre utalt. Minden ember, aki fontos, most itt van mellettem. Árzem Isten akaratát és mélységesen tiszta jószándékát. Most mentett meg a lelki-haláltól. Most jöttem rá, hogy mit kell tennem. És most, először, igazán bátran vágok bele. Nincs, ami visszahúzzon… még nincs. Ha lesz, majd megküzdöm vele… de… ma megtudtam azt, amire eddig vártam. Ma nyilvánvalóvá vált, hogy a szerelem fontos, és ihlető tényező. Nagy érzéseket ad… de nem csak ebből áll a világ. Bármi másban ugyanúgy meg kell lelni a küzdést, és menni tovább. S soha sem felejteni szeretni…

Ma nem fájt, ha láttam a szerelmespárokat. Ma nem akartam más lenni, mint aki vagyok. Egyszerűen… csak voltam. S most alkotok. Minden könnyebb lett. Mindent súlyt elengedtem… meglátjuk, mit hoz a jövő.

Ajánlás: Azoknak, akik az utóbbi két hétben mellettem voltak, velem együtt nevettek, és segítettek nekem. Végtelen hálával tartozom nektek. Köszönöm, barátaim! =)

„Uram! Azzal dicsérlek, hogy szebbé
Teszem a Teremtés rám eső zugát,
Hogy fénnyel, meleggel, jóakarattal és
Örömmel
Töltöm meg világomat.”

(Részlet: Szent-Györgyi Albert: Isten c. zsoltárából)

Geisterfahrer.

Szivárvány

Mit írjak? Mi maradt nekem?
Vagy kérdezzem úgy, hogy mitől szabadultam meg? Végre?
Ténylegesen vége lenne?

Lehet, hogy most az Úristen az égben azt rendelte el nekem, hogy ebből most lépjek ki.
Különös érzés borzongatja a testem. Már nem fáj. Már csak egy keserű mosoly fut végig az ajkaimon, és szinte elképzelhetetlen, hogy a legmagasabb pontról, a legboldogabb percektől hogyan jutottam, jutottunk idáig.
Én buta, azt hittem, hogy örökké fog tartani (: azt hittem, hogy majd azzá válik, aki felkarol, s megment. Mivel ez nem történt meg, én akartam pótolni neki ezt az űrt.
Picit szomorú vagyok. Persze. Még nem tudom 100%-osan azt mondani, hogy igen, nagyszerű döntés volt, és előre vitt. Ennek még meg kell érnie bennem, és akkor leszek képes igazi kapcsolatra…

*S most titkos csönddel fedem be a fájdalmat. Bezárom a szívem mélyébe, és többé nem engedem ki. Nem. Nem mérgezheti többé az életem…

Addig is… most hálát adok. A barátaimért, az igaz barátaimért. Akik itt voltak velem ezen a napon, és felköszöntöttek. Itt voltak, mert érezték, hogy itt kell lenniük, és nem hagytak cserben. Olyan vagytok nekem, mint a szivárvány. A legpusztítóbb vihar után halványan felsejletek az égen, és elhozzátok az örömet neked. Elhozzátok az ígéretet, hogy minden jobb lesz.
Ma nekik köszönhetem a jókedvem, és a boldogságom. Maradjon így örökké…

Geisterfahrer.
~Aki továbbra is ír.
~Aki továbbra is szeretni fog.
~Aki tán mindig keresni fogja a lehetetlenre a megoldást…

Shadow of the day

Ismét hosszabb szünet állt be nálam. Fura, mert ez mindig akkor jön elő, ha valami változás lesz, s a végén akarom leírni, hogy mit érzek, és hogy hogyan értékelem az egészet.
Nem szeretek hirtelen felindulásból írni. Félek, hogy megbánnék dolgokat, vagy megbántanék olyanokat, akiket szeretek. Pont ezért rossz tanácsadó a düh.

Újhold van. Az újhold, új kezdetet jelent. És én most hiszek benne.
Most először érzem azt, hogy, igen, tovább akarok menni és már nem fáj a szívem a múltam után. Rájöttem, hogy eddig egy olyan embertől vártam a szeretetet, aki képtelen ennek a megadására, mert ő sem kapott eleget. Megsérült, és ilyen sebzetten bánik az emberekkel. Mindennek megvan a magyarázta… de egy pont után többet nem lehet tolerálni…
Megtudtam, hogy a helyem mégsem ott van, ahol én képzeltem, vagy szerettem volna, hogy legyen. Ma már tudom, hogy minden csak légből-kapott mese volt.
Nem várok többet. Eszemben sincs. S nem is szeretnék róla többet beszélni. Egy ember látja át teljesen a helyzetet. Egy ember ismeri mindkét oldalt alaposan… és ő segített nekem ma rengeteget.
A mai napon eszméltem rá, hogy –hiába erős a szeretet, és hiába volt szerelmes az ember-, nem hagyhatom tovább magam… egyszerűen vége. És kész.
Ez nem váratlan, közel sem. Fel voltam készülve arra, hogy távoznom kell. Sokáig fájt ez a gondolat, de ma végre megkaptam, amit illett volna már régebben is megadni: az utolsó szál elvarrását… és minden a helyére állt. Pontosan tudom, hogy mi a helyzet. Soha sem volt még ilyen tiszta a kép. Soha sem voltam még ilyen erős e téren…

Igen. Lépek egy hatalmasat, behunyom a szemem, mély levegőt veszek, és csak élek. A jót megőrzöm, a rosszat eldobom. Nem tudom, hogy mi fog ezután jönni, vagy hogyan fogok alkotni a „nagy érzéseim” nélkül, de… ha bízok magamban, és erre születtem, akkor menni fog.

Ajánlás: Michael Lightbringernek, szeretettel M. Colorfinder-től.

~ „And one day
The dark side will
shine” ~

Geisterfahrer.

Emlékezés (:

<3

Mikor ébredtél: én hajnalod voltam.
Mikor aludtál: lettem éjszakád.
Dongód lennék enyves szegfű-csokorban,
szakadt szárnyam fájdalmát hallanád.

Csillámló ezüst éjek habja ringat
hozzád, hallotthoz, mindig közelebb;
de végső fagy kioltja lázainkat,
a jégmezőn elcsúszom, mint az eb.

Vigasztal végtelen találkozásunk,
mégsem vakít a villogó remény:
más égre más szivárványt sző az álmunk,
te már nem te léssz és én már nem én.

(Weöres Sándor: Emlékezés)

Jóból is... nem elég xP

Mivel ez az én blogom, szerencsére azt teszek ki, amit akarok... és itt az én kedvenc színészem xP

És most kijelentem... megint szerelmes lettem *-* :D

Megkapjátok Hayden Christensent <3
Most megyek és csorgatom a nyálam *-*

Ne felejtsétek megnézni tőle az Éberséget és a Star Wars-ot ;)

Szoszi  *(^^)*

G.

Love Desires

Gyere vissza… gyere vissza, s írjuk újra a múltat.
Meg mernéd tenni? Újraírni mindent, ami volt, és ami még lehetne? Ha megváltoztathatnál valamit, mi lenne az?
És most mit fogsz tenni? Kitörlöd az összes képet? És én mit teszek? Széttépem az írásaimat? Amiknek tulajdonképpen Te magad vagy a lelkük?

Nem. Én büszke vagyok, és ezt nem árulom el. Azt hiszem itt az ideje nekem is elrejteni azt, hogy mit is érzek igazából. Jobb lesz, ha kicsit elbújok, és talán egy kicsit beállok a sorba. Csupán csak annyi időre, míg elbújok a sok-sok egyforma dolog mögött addig, míg a lelkem vihara lecsendesül. De közben én még látni fogom azokat, akik közel állnak hozzám. Azok, akik az én szívemben vannak mindig rengeteg szeretet birtoklói lesznek. Még akkor is, ha nem viszonoznak semmit… mert én itt csúsztam el… attól vártam a megigazolást, akitől soha sem fogom megkapni. És annak nem tudtam adni, aki a legszívesebben zárt volna a szívébe.

Ilyen cseles játék a szeretet. De… van, hogy az embert nem győzik meg a racionális dolgok és érvek. Nem is baj. Ha mindent racionálisan tennénk, nem lenne semmi természetes szeretet a világon…

G.