Valami véget ért. Valami fáj...

Tudtam. Én éreztem. Az én rózsámban is van egy pár tövis…

Különös a mostani állapot. Ilyen még nem volt. Most sokkal, de sokkal szívesebben tekintek előre, mint hátra. Már nem félek… de lelkileg üresebbnek sem érzem magam…
Csupáncsak előtörnek még a múlt sötét árnyai a vakító holdfényes éjszakán… igen… még itt van… egész közel, de már nem tud kárt tenni…

Nem hiszek a véletlenekben. Most sem véletlenül tűnt el a fekete macskám.
Talán kicsit túlkombinálom az életem, de ebben igenis hiszek. Én ki akartam űzni az életemből a sötétséget… ami sikerült is… de milyen áron? Elragadta tőlem azt a pici állatot, akin Ő végigsimított és közel engedte magához… azt a macskát, aki mindig metaforikusan Ő volt, és maga a Sötétség… egy állat volt, akinek köze volt a mi harcunkhoz. Metaforikusan, de köze volt.
S ezt a macskát én mindmáig nagyon szeretem… és haza várom. Mert hiszek benne, hogy él… mert élnie kell. Mert le kell venni róla azt a nevet, amit ráaggattunk… és elfelejteni ezt a „buta” történetet. S kinőni a sötétség rejtélyes hálóiból, és a megfejthetetlennek tűnő titkaiból.

Tudom, egyszerű, hétköznapi dolog, hogy valakinek eltűnik a macskája. De nekem nem. Nekem ezek jelek, nem pedig „véletlenek” sorozata.
Bennem mindig harcolt a fény és a sötétség. A jó és a rossz. Nem az Ördög… hanem inkább a vágy, hogy legyőzhessem Őt. De a bosszúállás, és a pusztítani-vágyás is bűn…
Szóval inkább továbbmegyek… elfelejtem a bennem működő rossz érzéseket, és hiába látom, már megpróbálok vele nem foglalkozni, és nem a szívemre venni a dolgokat.

Ma már sok-sok „Miért?”-re tudom a „Mert!”-et…
Hogy miért?
Mert ennek így kellett történnie…

Geisterfahrer.
Fahren immer allein…

Ajánlás: Mindenkinek, aki új fejezethez ért.