Szivárvány

Mit írjak? Mi maradt nekem?
Vagy kérdezzem úgy, hogy mitől szabadultam meg? Végre?
Ténylegesen vége lenne?

Lehet, hogy most az Úristen az égben azt rendelte el nekem, hogy ebből most lépjek ki.
Különös érzés borzongatja a testem. Már nem fáj. Már csak egy keserű mosoly fut végig az ajkaimon, és szinte elképzelhetetlen, hogy a legmagasabb pontról, a legboldogabb percektől hogyan jutottam, jutottunk idáig.
Én buta, azt hittem, hogy örökké fog tartani (: azt hittem, hogy majd azzá válik, aki felkarol, s megment. Mivel ez nem történt meg, én akartam pótolni neki ezt az űrt.
Picit szomorú vagyok. Persze. Még nem tudom 100%-osan azt mondani, hogy igen, nagyszerű döntés volt, és előre vitt. Ennek még meg kell érnie bennem, és akkor leszek képes igazi kapcsolatra…

*S most titkos csönddel fedem be a fájdalmat. Bezárom a szívem mélyébe, és többé nem engedem ki. Nem. Nem mérgezheti többé az életem…

Addig is… most hálát adok. A barátaimért, az igaz barátaimért. Akik itt voltak velem ezen a napon, és felköszöntöttek. Itt voltak, mert érezték, hogy itt kell lenniük, és nem hagytak cserben. Olyan vagytok nekem, mint a szivárvány. A legpusztítóbb vihar után halványan felsejletek az égen, és elhozzátok az örömet neked. Elhozzátok az ígéretet, hogy minden jobb lesz.
Ma nekik köszönhetem a jókedvem, és a boldogságom. Maradjon így örökké…

Geisterfahrer.
~Aki továbbra is ír.
~Aki továbbra is szeretni fog.
~Aki tán mindig keresni fogja a lehetetlenre a megoldást…