Elindul a dal… s az én emlékeim is elkezdenek szállingózni. Vissza… az elmémbe. S a szívembe… -a legérzékenyebb területre.
Boldog voltam. Tudom. Ő is… -eszeveszett gyorsasággal váltják egymást a képek.
Játszótér, állomás, szoba, buli… minden. Színek, illatok, érzelmek. Sötétség. Itt állok meg. Sötét, mégis villogó a fény. Mi volt az a fény? Remény. A remény világított, s vakított el engem… meg persze az a szeretet, amit iránta tápláltam.
Miért volt tökéletes a szememben? Kérdem én, mikor lesz valaki megint ennyire tökéletes a szemembe? Nem volt szép, sőt… még kedves sem. De miért kellett? Most miért nincs olyan ember, aki ennyire közel kerülhetne? Mindenkiben találok valamit, ami miatt nem jön össze a dolog. Szándékos lenne ez a kifogáskeresés? Vagy talán, a az Egyetlenhez hasonlítok mindenkit? Ő sem volt tökéletes… de nekem sajnos igen. Lesz még egy ilyen? Lehetek megint ennyire boldog? Meglesz valakiben még egyszer ez az érzés? Meglesz az a tehetség, hogy engem szeressen, s én őt?
Vagy csak egy valaki hordozza a szívem tökéletességét…?
A dal véget ért. S az édes emlékképeket megkeseríti a valóság, s a jelen.
Nagyon máshonnan indultam, és most nagyon messze vagyok. Látom a jövőmet. Látom, hogy kivel mi lehetne a közös jövőm, s azt is látom, hogy mi van mögöttem… mennyi, és mennyi keserédes érzés van mögöttem.
Nem mehetek vissza, nem hagyhatom itt a jelent. De egészen előreszaladni is gyáva vagyok.
Állok egy helyben… és hallgatom, hogyan érnek földet az apró hópelyhek. Annyira csend van, hogy hallom a szilánkok hangját is. Hallom, ahogyan becsaptak, és tönkre akartak tenni. De nem sikerült… nem sikerült, mert nem hagytam. Az én becsületem soha sem fog addig süllyedni… de ugyanakkor mégis lejjebb kell adnom belőle, hisz egy halott barátságban fészkelni is borzasztó. Nem mehetsz, mert még több embert elveszítenél… de a szíved húz tovább, mert már nem bírod tovább. Nem bírod, hogy arcul köptek, és belefúrták a kegyetlenség tőrjét nemcsak a szívedbe, hanem a fejedbe is. El akarták venni tőled azt, ami a legfontosabb… a saját gondolkodásodat, és azt az alapot, amin állsz. Mert ez minden, amit az ember önmagának felépíthet, és ebből táplálkozhat. Rossz úton jár az, aki ezt képtelen kiépíteni, és hamis mondatokra és egyéb babonákra hajaz. Az az ember elveszett… s elindul azon az úton, ami a totális szánalomba torkollik… s ezzel, no meg a viselkedéssel mindenkit megöl maga körül… még azokat is, akik csak segíteni szeretnének…
Ezek a mondatok mind-mind jelképek, de leginkább jelzések. Minden szó mögött megbújik valaki… egy olyan valaki, aki nekem mostanában fejtörést okoz, vagy egész egyszerűen mindig fejtörést okozott. Legyen ez most a tietek… hogy tudjátok, hogy ti tápláljátok a ki nem alvó tüzet a szívemben… hogy miattatok leszek ideges, vagy titeket utállak néha a legjobban. De csakis azért, mert ti vagytok vagy éppenséggel voltatok a legfontosabbak…
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése