Geisterfahrer búcsúzik

Ha egy kívánságom lehetne, rögtön tudnám, mit kérnék. Az elmúlt 11 hónapot egy mozdulattal kitöröltetném a lelkemből. Az elsőtől az utolsó percig. Most megtagadom a múltat és egy sötét szobába, az elmém leghátsó felébe, gúzsba kötve bezárom az emlékeket.
Csak arra várok nap mint nap, hogy eltűnjön a sok hazugság, szégyen, keserűség és megbántottság az életemből. Tisztulni akarok attól a sok méregtől, ami engem kínzott az elmúlt időkben. Talán egy dacos gyerek gondolatai ezek, de most nem érdekel. Csak azt akarom, hogy tűnj el. Tűnj el az emlékeimből, a szívemből és a városomból is.
Soha nem akartam még így semmit. Még téged sem. Igen, most megtagadok mindent, ami velem történt eddig, de nem zavar… látom, erősebb lettél mióta elváltunk. Semmi baj nincsen ezzel, én is más vagyok. Nem csak bennem lakik őrület és gonoszság, benned is van nagy adaggal.
Nincs kétségem afelől, hogy mindegyikük találhat és találni is fog jobbat… akkor is leírom ezt, ha most még fáj ezt beismerni. De ilyenkor mindig eszembe jut az arcod, amin 10 hónap után semmilyen érzelem nem tükröződött, hiába mondtad azt, hogy „nekem is fáj”. Kételkedem abban is, hogy igaz szerelem volt-e a mienk. Talán amolyan iskolai szerelem, aminek meg kell történnie, hogy az ember emlékezhessen valami nagy dologra a gyermekkorából.
Az idő dolgozik, munkájában pedig megállíthatatlan. Halványul a szerelem, az emlékek, és majd egyszer csak a fájdalom is eltűnik. Én csak az kérem Istentől, hogy vegye el tőlem a haragot és a gyűlöletet, mert önmagam kezdem el vele pusztítani, miközben gondolom te már a “régi”, gondtalan életed éled.
Szerintem te sem akarsz soha többé ennyire furán szeretni… én sem. A családom és a barátaim sem akarom többé megbántani.

Az elmúlt egy hónapban sok emberrel találkoztam és sok mindent tapasztaltam. Az életben nem lehet elmenekülni és bezárkózni egy „szigetre”, amiről azt hisszük, hogy majd mindentől megvéd minket. Nekem ez a legnagyobb tanulság… hogy az nem szerelem és az nem kapcsolat, ahol az ember újra és újra elveszíti önmagát… ahol két ember nem tud segíteni egymásnak szárnyalni, repülni…

Nincs több mondanivalóm. Én már nem akarok ebben a fájdalomban élni, és nem akarok rád gondolni, sem visszanézni.
Jó, hogy a Duna köztünk húzódik. Most áldom, hogy annyi hömpölygő, hideg víz van köztünk. El fogsz felejteni hamar, és hamarosan én is téged… utána pedig vár ránk a csodálatos élet, amit nagyon jól kell megélni, és telepakolni felejthetetlen élményekkel és csillogó célokkal.

U.I.: Szívből köszönöm a segítséget azoknak az embereknek, akik mindig mellettem álltak, teljesen mindegy mennyire változtam meg. Örökké a szívemben őrizlek titeket.
A családom minden kudarcom után ugyanolyan türelmesen és kedvesen vigasztal, és megbocsájt, annak dacára, hogy sajnos őket is megbántottam.

Adri és Betti. Mindkettőtöknek nagy hálával tartozom, ugyanis ti óvtatok meg engem attól, hogy szomorú és magányos legyek. Igazi barátok vagytok, akik kiállnak mellettem, és támogatnak. Remélem végigkísérjük egymás életét.

S végül van még sok mindenki, akit nem tudok mind megnevezni, de sok jó percet okoztak nekem és önbizalmat adtak a legnehezebb szakaszban.
Most látom, hogy soha sem leszek egyedül, ha ennyi rendkívüli ember van mellettem.

Egy év - egy búcsú

Nem lehet haraggal és gyűlölettel élni. Ideje elengedni minden keserűséget és a jövő felé nézni.

Megpróbállak megőrizni szívemben harag nélkül, tisztán, forró emlékekkel. 

Ideje felnőni, azt hiszem...

Büszke vagyok rád. Ma megkaptad a szalagot, ami a jövőt, a felnőttéválást szimbolizálja. Most már csak rajtad áll, hogy eléred-e az álmaid.

Remélem emlékszel, hogy egy évvel ezelőtt pontosan ezen a fontos eseményen találkoztunk először. S a Sors fintora, hogy ma az utolsó búcsú üzenetem írom neked...

Sár és Gyűlölet

Neked....
 

Radnóti Miklós
Szerelmi ciklus 1927-28-ból (részlet)

Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyezõ, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytõl csunya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te elõtted fodros a sár.
Megértettél
Sár. Sár és Gyûlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyûlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.

Invaded by You

Annyi mindent nem mondhattam el. Annyi fontos szó bennem ragadt, most meg fojtogatnak a gondolatok. Soha sem volt még ilyen nehéz… állandóan tartani magam, hogy az emberek ne láthassák az óriási fájdalmat és csalódást bennem… csak nyelem a keserűséget, hogy ne mások sajnálatából kelljen élnem.
Nehéz. Nagyon. Még mindig… soha sem volt még ilyen nehéz. A szerelem arc nélküli amorf fájdalommá változott át bennem… s most küzdök vele, hogy eltűnjön az életemből.
Hosszú és hideg tél lesz még a lelkemben… mint az őszben élő fa, ledobom megsárgult leveleim, emlékeink, s meztelenül állok a jeges szélben.
Nem a magány visel meg, vagy hogy most éppen nincsen „párom”, hanem hogy eddig egy másvilágban éltem… a hétvégéim szerelmes, bensőséges suttogásokkal voltak átitatva… mindig ott hordtalak a szívemben, te pedig mindig fogtad a kezem, mindig hozzám értél… a legszebb ígéreteket is megtetted nekem… örökös szenvedélyben éltünk, ami kitöltötte egész létünk. Egyetlen szavaddal elvarázsoltál, kitártam előtted a szívem… s végül szinte egy mozdulattal elvágtál mindent.
Soha sem fogom tudni megérteni, hogy ekkora szerelem hogyan érhet véget egyetlen érvágással, csupán a telefonban kimondott szavakkal, amikben nem voltak értek pusztán dühös szavak, amik a szabadulásvágyat firtatták...

Dühös vagyok rád. Elmentél, itt hagytál, fájdalomban, elhagyott szeretettel összekötözve. Még álmodom veled… de akkor is csak az elutasítást tudom leolvasni az arcodról… fel sem tudnád fogni, mekkora fájdalmat okoztál nekem. Gondolom legalább akkorát, amekkorát én neked. Kiegyenlítetted a számlát, összetörted a szívem…
Eleget vezekeltem már a hibáimért, önmagammal is megküzdöttem… nem fogom soha sem kisebbíteni a saját felelősségem és a lelkiismeretfurdalásom… nem hagytad, hogy helyrehozhassam a vétkeim és bűneim… s ezzel kitaszítottál véglegesen is az életedből, és döntöttél a sorsunk felett… a felelősség immáron a tied marad örökre…

U.I.: Köszönöm a kritikákat, miszerint én nem voltam „jó barát” és ha nekem párom van, akkor nem is tudok igazán „jó barát” lenni. Most nincs párom, és a kedves kritikusaim mégsem jelentkeznek…

Louder than Love

Tartozom még egy vallomással. Enélkül nem lenne teljes a kép, hazudni pedig nem akarok. Hiába remélem, hogy az a bizonyos valaki még olvassa a bejegyzéseim, nem írhatok örökké neki. Magamnak kell írnom, és beismerni mindent, ami kavarog bennem.
Hazudnék, ha azt mondanám nem csábít a jövő, de mindig megtorpanok és felteszem magamnak a kérdést. Mire van szükségem? Tényleg szerelem kell nekem? Erre nem tudok őszinte és egyértelmű választ adni. Engem most nem az érzelmi világ vonz, hanem a valóság, az álmok a célok életszerű illata.
Rájöttem, hogy nem tudom éretten kezelni a szerelmet, és szélsőséges állapotokba kerülök, ha igazán megérzem ennek a drognak az ízét. Ahhoz, hogy felnőtten tudjak szeretni egy felnőttet még sok időnek kell eltelnie, és ezalatt még többet kell tanulnom. Elsősorban megszerezni azt az önbizalmat, aminek a segítségével igazi társsá, párrá válhatok, nem pedig segítővé, szervezővé vagy „anyává”… soha többé nem akarok úgy kifordulni magamból, mint az elmúlt pár hónapban. Nem engedhetem meg magamnak, hogy megvakuljak a szerelemtől, és felborítsak mindent, amit eddig felépítettem.

Valami nagyon érdekeset is észrevettem. Most, hogy én is megnyíltam, az emberek is kitárták igazi bensőjüket. Már látom, hogy nem létezik olyan, hogy valaki „klasszikus” kapcsolatban él, vagy harmonikus az élete. Az elmúlt pár hétben teljes szélességében láthattam a valóságot. Emberekkel, érzelmeikkel és gondolkodásukkal kerültem kapcsolatba. Meglepett, hogy mennyire kevesen képviselik a „halhatatlan szerelmet” vagy nem is tudom már hogyan definiáljam. Inkább saját utakat választanak, mintsem egy erős köteléket, amely egy másik emberhez fűzi őket. Inkább mindenki éli az életét, követi az álmait, és játszik, mintsem hagyja veszni a szabadságát. A magyar huszonévesek másként élnek, mint ahogy azt én elképzeltem. S én sem éltem úgy, ahogyan ők… meg voltam győződve, ha biztonságos kapcsolatban vagyok, semmi baj nem történhet, és igenis nekem erre van szükségem. Most, hogy véget ért már a harmadik „komoly” kapcsolatom kicsit más összefüggésben látom az emberi kapcsolatokat.
Azok, akik nem adják komolyan szívüket egy párkapcsolatba sokkal élesebben látnak, jobban megérzik a másik ember fájdalmát. Ők észrevették, hogy mire van szükségem, és hogy min kéne változtatnom… ők foglalkoznak velem. Sokan inkább elmerülnek egy világban, egy másik emberrel, hogy ne fájjon a valóság, és erre áldozzák erejüket, alázatosságukat, ez adja a terveik, álmaik nagy részét. S míg aki „egyedül” van vagy független, bizonyos szempontból több dolgot tud megélni, felesleges kötelékek nélkül.
Az embernek vagy barátai vagy nagy szerelme van… majd az igazi szerelem talán megenged mindent.

Nem szoktam magamra erőltetni életérzéseket és stílusokat, erről már leszoktam, amikor kamaszodtam. Nem fogok felvenni semmilyen pózt annak érdekében, hogy begyógyuljanak a sebeim… továbbra sem tudnék senkit sem bántani… csupán rájöttem, hogy nem a saját utam járom, és ekkora kudarc után más irányokba fordulok és kihasználom, hogy semmi komoly nem köt már ide…

Covered in Gold

Amikor véget ér egy szakasz az életünkben, igenis fel kell dolgozni az elmúlást. El kell végezni a gyászmunkát. Eltemetni a rengeteg érzést, helyzetet, emléket… és megbocsájtani. Csak a béke megszerzése vezethet majd új és tiszta utakra.

Tisztán emlékszem egy mondatra, amit egy bölcs ember mondott nekem, mikor beszélgettünk: „Ti még sokszor fogtok szakítani és újra összejönni.” Akkor csak mosolyogtam… azt hittem, csak azért mondja, hogy ne érezzem rosszul magam, hogy azért teszi mellé, hogy majd „újra összejöttök”. Mindegy, hogy tapintatból, szeretetből vagy őszintén mondta, nagyon megragadt bennem. Máig forgatom a fejemben ezt a mondatot, és olykor furcsa utakra csal… a remény útjaira.
Ő hitt bennem és a mi szerelmünkben, tőle kaptam a legérdekesebb és legtöbb erőt adó mondatokat…

S most arra gondolok, hogy bárcsak látnál engem. Bárcsak látnád, hogy milyen vagyok igazából… s nem azt a szörnyeteget, akivé váltam. Megfordult velem a világ akkor is, mikor megismertelek és most is, mikor elhagytál. Minden napom azzal töltöm, hogy jobbá, bölcsebbé és tapasztaltabbá akarok válni, hogy még egyszer ne kövessek el hibákat. Ezért akarom, hogy láss… mert vannak bennem még „régi” részek, amik sejtik, ha meglátnál, nem hagynál el soha többet újra…
Nagy szavak ezek tőlem. Ezeket soha eddig senkinek nem fedtem fel, csak a fehér papírnak. Én erről nem merek beszélni… mert a remény is csak méreg nekem, betegnek… félek visszahúzna a keserűségbe.

Eszembe jutott, mikor megismerkedtünk. Elindultam a szalagavatómra mindenféle remény nélkül, csak túl akartam élni az estét. S te megtaláltál engem. Mellettem voltál egész este… én beleültem az öledbe, te pedig a nyakamhoz hajoltál. Akkor egy pillanatban szinte képet kaptam az elkövetkezendő 10 hónap szenvedélyéről és szerelméről. Te udvaroltál, te akartál engem megszerezni. S sikerült is… most pedig én küzdöm, te pedig elbocsájtottál. Nem fura…? Milyen furfangos a sors… nem akartalak rögtön beengedni, de te tért nyertél magadnak az életemben… majd pedig ez lett a vesztünk.

Hogy miért írok még mindig erről a szerelemről? Mert az előző kettőről tudom, hogy elmúlt, eltűnt vagy talán nem is létezett. De ez létezett, nagyon is. Beleégett a lelkembe, sőt a testem összes porcikájába is. Akkor írtam a legszebben, ha rólad írtam… bennem éltél, elkísértél mindenhova, de most erőszakkal kiszakítottad magad az életemből… csak nem számoltál a következményekkel. Pedig hidd el, mindig vannak következmények.

 Még kell idő… kell idő, hogy teljesen elengedjelek… az ajkad… a hátad… a csókod… a nevetésed… az autód… a Duna… a sziget… a köztünk lobogó vad szenvedély…

G.

U.I.: Ezt édesanyád mondta nekem.

Best of me

Újra és újra elkap az érzés... ahogy ülök a vonaton, rámtörnek az emlékek. Bárcsak meg tudnám festeni a bennem hullámzó fájdalmat. Mint egy pipacsmező, mikor vihar dúl felette.

Hiányzol... űr van a szívemben. A testem is beteg már a keserűségtől... minden nap küzdenem kell ezzel a rengeteg hátrahagyott fájdalommal. Újra és újra meg kell emésztenem azt, hogy nem vagy itt mellettem... soha nem éreztem még ilyet. Hogyan válhattak a szerelmes szavak éles fegyverekké? Hogyan lett a szerelemből emésztő elmúlás...? Bárcsak lenne erőm minden megváltoztatni, bárcsak ne szenvednék a bűntudattal!
Annyira fáj, hogy rám sem néztél... nem láttam a szemed, az ajkad... csak elmentél... én pedig itt maradtam egy hamis, rámfestett álarccal, ami nem én vagyok.
Vajon van még merszed az igazi, jó énemet észrevenni?

Tudsz élni a csókom nélkül? Tudsz élni az érintésem nélkül? Létezik világ akkor hát, amiben nincs helye a szerelmünknek... ha elengedsz, tedd meg hát... s majd megtanulok nélküled élni...

Assisi Szent Ferenc imája

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Amen.

Queen of Suburbia

Itt állok egy új időszak kapujában, ami arra hivatott felkészíteni, milyen is a felnőtt lét. Nem állhatok meg, hisz minden szakítás után alaposan és részletesen újra és újra összerakom magam. Mindig hibátlan és pontos munkát akarok végezni, de azt hiszem tavaly októberben valami hiba csúszhatott a számításba, és a türelmet elfelejtettem beilleszteni a képbe.

Nem akarom többé hajhászni a szerelmet, sem elsüllyedni a „szépségében”. Ennél nekem többre van szükségem… legközelebb nem követhetek el ekkora hibát, különben egyszer ténylegesen el fog pusztítani ez az egész. El sem tudom képzelni, hogyan bízhattam rá az egész életem egy emberre, aki szintén fiatal még… hogyan eshettem át a ló túlsó oldalára. A tükörbe néztem és nem is láttam magam… elveszítettem a kapcsolatot a valósággal… mintha csak mindig drogon éltem volna.

De mennem kell tovább és tovább, nem szabad gondolkoznom és megtorpannom. Ott ül a szívemben a fájdalom, de az csak még messzebbre hajt. El innen, egy másik világba, ahol igazán meglelhetem önmagam, és azt a fajta intelligens és okos szeretetet, ami majd nem pusztít el. Látnom kell a határaimat és megkapaszkodnom a családomba, barátaimba még akkor is, ha azt hiszem, most az életemet megfordító emberrel találkoztam.

Kár lenne feltúrni a múlt, a saját, és a kapcsolat hibáit. Nekem ma már erre nincsen erőm, és jobb is hagyni, nyugodni ezt az elaltatott, kialudt szerelmet. Csak magamra számíthatok, hogy majd könnyebb lesz egy nap, ha majd ténylegesen megtanulok „felnőtt” módjára kapcsolatban élni valakivel. Hiszek abban, hogy Isten most is meg akart valamire tanítani.  Talán arra, hogy ne ragaszkodjak túlzottan… hogy ismerjem fel, hova tartozom és hol van helyem. Soha ne hagyjam cserben a családom és a barátaim… mindig hallgassak édesanyám szavára és hagyjam a másikat elmenni… hogy ne bántsam meg a másikat, ha épp nem velem foglalkozik… hagyjam a dolgokat a maguk útján haladni… és tudjak egyedül is lenni. Ne érezzem az egyedüllétet magánynak, hanem okosan és értelmesen töltsem ki ezt.
Most már arra kérek erőt, hogy önmagamat tudjam inspirálni és a saját céljaimat követhessem… mert mikor felnyílik hirtelen az ember szeme, rengeteg mindent másképpen lát, és eddig ismeretlen utak villannak fel előtte.
A fájdalmat mindannyian másképpen enyhítjük…

„God grant me the serenity
 To accept the things I cannot
 Change
      Courage to change the
      Things I can and wisdom to
      Know the difference”

Run

Sokat gondolkoztam, hogy mit is írjak. Végigolvastam a bejegyzéseim… csak úgy áradtak belőlem a szerelmes szavak… de volt egy, amiben már a jövőről írtam, hogy elmész.
Vége van. Először hisztérikus fájdalom fojtogatott, mikor „megszabadultál” tőlem, majd pedig ez átfordult egy csendes, szomorú keserűségbe. Újabb 10 hónap, amiről azt hittem, hogy igaz, erőteljes és szerelmes volt… most pedig vacogok egyedül a novemberi fényben. Valahogy már nem is olyan szokatlan. Ezt érzem, mikor vége egy időszaknak, mikor megint csak egyedül maradok. Kereslek az álmaimban… nem tudom kinek címezni a fájdalmam, csak bolyongok a lakásban. Elűzöm folyton magamtól a szerelmes emlékképeket… a Duna, az ajkad, a mosolyod látványát. Újra meg kell szoknom önmagam és a jelenlegi helyzetem. Meg kell kapaszkodnom ebben a világban, amelyben nincsen szerelem… és élnem tovább. Nélküled.
Elmegyek, elmenekülök ebből a világból… minél messzebb, hogy kevésbé fájhasson. Meg akarok bocsájtani magamnak és neked is. Azt akarom, hogy majd az emlékeim része légy, és ha visszagondolok az életemre, a te arcod is egy pozitív emlék legyen a nagy sokaságban.

"Tell me how you closed the door
  Knowin' nobody could love you more
  Tellin' all your friends that this love
  Was just made for bleedin' "

De igen...

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert szenvedek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom látni, de mégis várom.

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert reszketek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom azt, hogy újra fájjon.

Nem akarom nézni az arcát, ha kérdez,
Nem akarom tudni, azt, hogy mit érez,
Nem, nem, nem, nem!
De igen! Szeretem!

Nem akarom látni, mert nincs erőm látni,
Nem akarom látni, mert nincs időm várni,
Nem akarom látni, mert megsebez újra,
Nem akarom látni, ezt ő is tudja.

Búcsúlevél -kiadatlan verzió

Kedves Ádám!

Ezt a levelet a távozásod után kezdtem el írni, és napokon keresztül formálódott. Nem akartam személyesen átadni, hisz értettem a jelből, hogy nem vagy kíváncsi rám, így csak a távolból küldöm, és csak reménykedem, hogy elolvasod. Ez az utolsó üzenetem, nem foglak soha többé megkeresni. Csupán pár dolgot szeretnék tisztázni, amit nem hagytál, hogy szóban azon a fájdalmas pénteken elmondjak.

Szeretném, ha ezt csak te olvasnád, mert ez kettőnkre tartozik. Nem tudom, hogy mit osztottál meg a többiekkel, ehhez semmi közöm, csupán azzal a kéréssel élhetek, hogy ez a levél legyen az utolsó közös pillanatunk.
A félreértések elkerülése végett szeretném tisztázni, hogy letiltottam az egész családod fészbúkon. Nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy ez a kicsinyes sértődésem egyik megnyilvánulása, csupán nem szeretném látni, hogy kivel vagy, hogyan élsz, milyen a szalagavatód, ki az új barátnőd… meg akarom kímélni magam ezektől az információktól, nekem ez a gyógyulásom kulcsa, sajnálom.
Kérlek mondd meg a barátaidnak, hogy nem Dunakeszin tartom a születésnapom, és mivel szakítottunk, ők már nincsenek a vendéglistán…
A viselkedésedből úgy vettem ki, hogy ez volt az utolsó találkozásunk. Nem fogom minősíteni, nem fogok rá semmit mondani, csak annyit, hogy bőven sikerült visszaadnod azt a fájdalmat, és sértettséget, amit én adtam neked.

Félek, hogy most már mindenki a családodban csak a rossz oldalamat látja, és hogy milyen csúnya dolgokat mondtam és tettem. Szégyellem magam, és sok idő kell, míg ezt fel tudom dolgozni és újra tükörbe tudok nézni. Úgy érzem, hogy igenis boldogok voltunk és szerettük nagyon egymást, csak… nem tudtam elfogadni teljesen a közeget, amiből jössz, rajtad pedig nem láttam a hajlandóságot, hogy kiállj értem, értünk… hogy teljes jogú taggá válhassak… és legvégső soron, nem mertél kiállni magadért vagy azért, hogy ha valahova menni akartunk és valamit meg akartunk valósítani együtt.
Elszaladt velem a ló abban a tekintetben, hogy túlságosan ízlelgetni kezdtem a jövővel kapcsolatos ígéreteidet… tudom, hogy komolyan gondoltad ezeket, csak én meg túl komolyan vettem… de fiatalok vagyunk még ezekhez a gondolatokhoz, és én nem mértem fel, hogy mikbe kapaszkodom. Nem akartalak én idejekorán kiszakítani az otthonodból, csak nagyon inspirált és éltetett a gondolat, hogy majd egyszer lesz egy közös jövőnk. Bocsáss meg, annyira kínosnak érzem, ahogyan gyűjtögettem és mindig csak terveztem… mintha már megszállottá váltam volna… annyira szégyellem magam…

Úgy tűnhetett, hogy a saját családomhoz való viszonyom rossz és egyáltalán nem vagyok családcentrikus ember… igen, a viselkedésem talán ezt mutatta… csak én annyiszor de annyiszor szálltam szembe velük azért, hogy együtt lehessünk, hogy a konfliktusok teljesen felőröltek engem, emiatt pedig még inkább kezdtem bekattanni és butaságokat beszélni. Ezért nem téged hibáztatlak, csak visszacsatolnék oda, hogy azért én komolyan megharcoltam, hogy együtt lehessünk és nemleges választ nem fogadtam el.

Nagyon sokat gondolkodtam, és valami nagyon érdekes dologra döbbentem rá. Ott hibáztam, hogy magamra zártam a közös életünk, a közös kis világunk ajtaját, és senkit, semmit nem engedtem be. Téged neveztelek ki az egyetlen támaszomnak, az egyetlen barátnak, és mindenkit eltaszítottam magamtól. Minden jót és ezáltal minden rosszat te kaptál meg. Természetesen vannak barátaim, most is ők kaparnak össze… ezért most már tudom, hogy nem kellett volna mindent rád zúdítanom, és konokul, vakon kineveznem téged életem egyetlen és fő értelmévé… elvesztem a szerelemben…

Habár ez egy „búcsúlevél” nem szeretném, ha keserű szájízzel íródna. Ne gondolj arra kérlek, hogy zaklatlak vagy próbálkozom… te elhagytál, és én megpróbállak elengedni, de ezt a levelet még muszáj elolvasnod.
 Habár dühös vagyok, ellened még mindig nem tudok felhozni semmi rosszat, emiatt nekem még nehezebb ez az elválás. Nagyon szeretlek és mindent megkaptam tőled, amiért örökké hálás leszek. Nem kívánhatnék nálad jobb társat… csak talán fiatalon találkoztunk, és nincs jövőnk együtt. Nagyon nehéz nekem ez, most valóban összetört a szívem, nem eszem, nem alszom, random sírásban török ki. Nem vagyok magammal most túl jóban, elhiheted. Igen, jól megérdemelt bűntudatom van. Szeretném, vagyis jólesne elhinni, hogy majd megbocsájtasz és visszajössz, de aztán rájöttem, hogy nagyon fiatal vagy, ráadásul férfi, így előtted az élet, mindent megtehetsz most. Nélkülem.

Kicsit fáj, hogy nem tudom, nem látom, mi zajlik le benned… nem kívánnék neked semmi rosszat soha, csak azt hogy bocsáss meg, és ne gondolj rám mindig (csak) haraggal…
Jól esne tudni és ismerni a pontos folyamatot, aminek ez lett a vége. Nagyon fáj, hogy úgy vetettél véget 10 boldog hónapnak, hogy nem néztél a szemembe. Nem tudom, hogy miért tetted, nem értem, hogy miért érdemeltem ezt. Van egy megérzésem, és nem bírom ki, hogy ne írjam le. Jobb lenne ha tévednék, de… úgy érzem, hogy most mindenki utál engem nálatok, mert mindent részletesen elmeséltél… ismerlek, ez olyan teher, amit most letettél eléjük, és azt hiszem nem vagyok többé szívesen látott személy a családod körében…

Fogadd őszinte bocsánatkérésem feléd és a családod felé, mindezek dacára remélem nem gyűlöltök engem. Szeretném, ha minden szálat el tudnánk varrni, és valóban ez lenne a vége. Nem mondom, hogy el bírom fojtani a szeretetem vagy a reményeim irántad, de a viselkedésed letaglózott, és vettem a célzást. Nagyon gyorsan kivontál engem az életedből, ami nekem azt mutatja, hogy soha többé nem akarod ezt újra kezdeni.

Tudom, hogy szerettél és azt is tudom, hogy te is érezted, hogy te jelented nekem a világot. Nagyon durván elszaladt velem a ló és nem tudtam hová tenni a dolgokat, de így a szakítás szemszögéből teljesen átértékeltem mindent, és látom a hibáim súlyosságát. Elrontottam egy egyébként boldog, harmonikus kapcsolatot.

Őszinte leszek… és ezt nem merem senkinek sem bevallani, mert őrültnek tartanának és lehetséges hogy egyetlen porcikád sem kívánja ezt, de én felépíteném ezt a kapcsolatot újra. Mert most már tudom, hogy ki vagyok és hogy mit rontottam el… képes lennék várni rád, de nagyon durván elutasítottál… és emiatt nem akarom, hogy a szavaimat nyomulásnak vagy valami nem kívánatos próbálkozásnak érezd.
Le kell írnom, hogy tudassam veled, hogy nem zárnálak be többé a világomba, és nem engedném többé, hogy a szerelem az eszemet vegye, és ezáltal folyton piszkáljalak, hogy miért nem szeretsz még jobban és forróbban…
Elfogadnám a családod, a kötődésed hozzájuk, és pontosan tiszteletben tartanám, hisz fiatalok vagyunk, szükségünk van a segítségükre és a támogatásukra… a mai nap után pontosan tudom ezt. Még nagyon gyerekek vagyunk…
Soha nem innék még egyszer olyan durva mennyiségben, mint az elmúlt pár alkalommal, és igenis tudom, hogy tudnám féltékenység nélkül kezelni a lány barátaid.
Tudom, ezek ígéretek, ráadásul a szakítás után született ígéretek… de ebből talán látod, hogy még mindig vannak irántad érzelmeim, és bármire képes vagyok érted. Nem csak miattad változom (mert ez igenis folyamatban van), hanem magam miatt is, mert igenis rossz úton jártam, és mivel kizártam a barátokat és a családomat, nem volt aki megállítson, és hibát hibára halmoztam. Óriási fájdalom ezzel a ténnyel szembenézni, elhiheted… de most kinyitottam az eddig elzárt dolgokat magamban, és megtapasztaltam, hogy habár az ember őrülten szerelmes, muszáj, hogy ott legyenek a barátai és a családja, mert ők is kellenek a szellemi egészség fenntartásához.

Remélem látod a levelemben az őszinteséget, és nyugodtan, harag nélkül és együttérzéssel tudod ezt végigolvasni...