Run

Sokat gondolkoztam, hogy mit is írjak. Végigolvastam a bejegyzéseim… csak úgy áradtak belőlem a szerelmes szavak… de volt egy, amiben már a jövőről írtam, hogy elmész.
Vége van. Először hisztérikus fájdalom fojtogatott, mikor „megszabadultál” tőlem, majd pedig ez átfordult egy csendes, szomorú keserűségbe. Újabb 10 hónap, amiről azt hittem, hogy igaz, erőteljes és szerelmes volt… most pedig vacogok egyedül a novemberi fényben. Valahogy már nem is olyan szokatlan. Ezt érzem, mikor vége egy időszaknak, mikor megint csak egyedül maradok. Kereslek az álmaimban… nem tudom kinek címezni a fájdalmam, csak bolyongok a lakásban. Elűzöm folyton magamtól a szerelmes emlékképeket… a Duna, az ajkad, a mosolyod látványát. Újra meg kell szoknom önmagam és a jelenlegi helyzetem. Meg kell kapaszkodnom ebben a világban, amelyben nincsen szerelem… és élnem tovább. Nélküled.
Elmegyek, elmenekülök ebből a világból… minél messzebb, hogy kevésbé fájhasson. Meg akarok bocsájtani magamnak és neked is. Azt akarom, hogy majd az emlékeim része légy, és ha visszagondolok az életemre, a te arcod is egy pozitív emlék legyen a nagy sokaságban.

"Tell me how you closed the door
  Knowin' nobody could love you more
  Tellin' all your friends that this love
  Was just made for bleedin' "