Újra és újra elkap az érzés... ahogy ülök a vonaton, rámtörnek az emlékek. Bárcsak meg tudnám festeni a bennem hullámzó fájdalmat. Mint egy pipacsmező, mikor vihar dúl felette.
Hiányzol... űr van a szívemben. A testem is beteg már a keserűségtől... minden nap küzdenem kell ezzel a rengeteg hátrahagyott fájdalommal. Újra és újra meg kell emésztenem azt, hogy nem vagy itt mellettem... soha nem éreztem még ilyet. Hogyan válhattak a szerelmes szavak éles fegyverekké? Hogyan lett a szerelemből emésztő elmúlás...? Bárcsak lenne erőm minden megváltoztatni, bárcsak ne szenvednék a bűntudattal!
Annyira fáj, hogy rám sem néztél... nem láttam a szemed, az ajkad... csak elmentél... én pedig itt maradtam egy hamis, rámfestett álarccal, ami nem én vagyok.
Vajon van még merszed az igazi, jó énemet észrevenni?
Tudsz élni a csókom nélkül? Tudsz élni az érintésem nélkül? Létezik világ akkor hát, amiben nincs helye a szerelmünknek... ha elengedsz, tedd meg hát... s majd megtanulok nélküled élni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése