Búcsúlevél -kiadatlan verzió

Kedves Ádám!

Ezt a levelet a távozásod után kezdtem el írni, és napokon keresztül formálódott. Nem akartam személyesen átadni, hisz értettem a jelből, hogy nem vagy kíváncsi rám, így csak a távolból küldöm, és csak reménykedem, hogy elolvasod. Ez az utolsó üzenetem, nem foglak soha többé megkeresni. Csupán pár dolgot szeretnék tisztázni, amit nem hagytál, hogy szóban azon a fájdalmas pénteken elmondjak.

Szeretném, ha ezt csak te olvasnád, mert ez kettőnkre tartozik. Nem tudom, hogy mit osztottál meg a többiekkel, ehhez semmi közöm, csupán azzal a kéréssel élhetek, hogy ez a levél legyen az utolsó közös pillanatunk.
A félreértések elkerülése végett szeretném tisztázni, hogy letiltottam az egész családod fészbúkon. Nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy ez a kicsinyes sértődésem egyik megnyilvánulása, csupán nem szeretném látni, hogy kivel vagy, hogyan élsz, milyen a szalagavatód, ki az új barátnőd… meg akarom kímélni magam ezektől az információktól, nekem ez a gyógyulásom kulcsa, sajnálom.
Kérlek mondd meg a barátaidnak, hogy nem Dunakeszin tartom a születésnapom, és mivel szakítottunk, ők már nincsenek a vendéglistán…
A viselkedésedből úgy vettem ki, hogy ez volt az utolsó találkozásunk. Nem fogom minősíteni, nem fogok rá semmit mondani, csak annyit, hogy bőven sikerült visszaadnod azt a fájdalmat, és sértettséget, amit én adtam neked.

Félek, hogy most már mindenki a családodban csak a rossz oldalamat látja, és hogy milyen csúnya dolgokat mondtam és tettem. Szégyellem magam, és sok idő kell, míg ezt fel tudom dolgozni és újra tükörbe tudok nézni. Úgy érzem, hogy igenis boldogok voltunk és szerettük nagyon egymást, csak… nem tudtam elfogadni teljesen a közeget, amiből jössz, rajtad pedig nem láttam a hajlandóságot, hogy kiállj értem, értünk… hogy teljes jogú taggá válhassak… és legvégső soron, nem mertél kiállni magadért vagy azért, hogy ha valahova menni akartunk és valamit meg akartunk valósítani együtt.
Elszaladt velem a ló abban a tekintetben, hogy túlságosan ízlelgetni kezdtem a jövővel kapcsolatos ígéreteidet… tudom, hogy komolyan gondoltad ezeket, csak én meg túl komolyan vettem… de fiatalok vagyunk még ezekhez a gondolatokhoz, és én nem mértem fel, hogy mikbe kapaszkodom. Nem akartalak én idejekorán kiszakítani az otthonodból, csak nagyon inspirált és éltetett a gondolat, hogy majd egyszer lesz egy közös jövőnk. Bocsáss meg, annyira kínosnak érzem, ahogyan gyűjtögettem és mindig csak terveztem… mintha már megszállottá váltam volna… annyira szégyellem magam…

Úgy tűnhetett, hogy a saját családomhoz való viszonyom rossz és egyáltalán nem vagyok családcentrikus ember… igen, a viselkedésem talán ezt mutatta… csak én annyiszor de annyiszor szálltam szembe velük azért, hogy együtt lehessünk, hogy a konfliktusok teljesen felőröltek engem, emiatt pedig még inkább kezdtem bekattanni és butaságokat beszélni. Ezért nem téged hibáztatlak, csak visszacsatolnék oda, hogy azért én komolyan megharcoltam, hogy együtt lehessünk és nemleges választ nem fogadtam el.

Nagyon sokat gondolkodtam, és valami nagyon érdekes dologra döbbentem rá. Ott hibáztam, hogy magamra zártam a közös életünk, a közös kis világunk ajtaját, és senkit, semmit nem engedtem be. Téged neveztelek ki az egyetlen támaszomnak, az egyetlen barátnak, és mindenkit eltaszítottam magamtól. Minden jót és ezáltal minden rosszat te kaptál meg. Természetesen vannak barátaim, most is ők kaparnak össze… ezért most már tudom, hogy nem kellett volna mindent rád zúdítanom, és konokul, vakon kineveznem téged életem egyetlen és fő értelmévé… elvesztem a szerelemben…

Habár ez egy „búcsúlevél” nem szeretném, ha keserű szájízzel íródna. Ne gondolj arra kérlek, hogy zaklatlak vagy próbálkozom… te elhagytál, és én megpróbállak elengedni, de ezt a levelet még muszáj elolvasnod.
 Habár dühös vagyok, ellened még mindig nem tudok felhozni semmi rosszat, emiatt nekem még nehezebb ez az elválás. Nagyon szeretlek és mindent megkaptam tőled, amiért örökké hálás leszek. Nem kívánhatnék nálad jobb társat… csak talán fiatalon találkoztunk, és nincs jövőnk együtt. Nagyon nehéz nekem ez, most valóban összetört a szívem, nem eszem, nem alszom, random sírásban török ki. Nem vagyok magammal most túl jóban, elhiheted. Igen, jól megérdemelt bűntudatom van. Szeretném, vagyis jólesne elhinni, hogy majd megbocsájtasz és visszajössz, de aztán rájöttem, hogy nagyon fiatal vagy, ráadásul férfi, így előtted az élet, mindent megtehetsz most. Nélkülem.

Kicsit fáj, hogy nem tudom, nem látom, mi zajlik le benned… nem kívánnék neked semmi rosszat soha, csak azt hogy bocsáss meg, és ne gondolj rám mindig (csak) haraggal…
Jól esne tudni és ismerni a pontos folyamatot, aminek ez lett a vége. Nagyon fáj, hogy úgy vetettél véget 10 boldog hónapnak, hogy nem néztél a szemembe. Nem tudom, hogy miért tetted, nem értem, hogy miért érdemeltem ezt. Van egy megérzésem, és nem bírom ki, hogy ne írjam le. Jobb lenne ha tévednék, de… úgy érzem, hogy most mindenki utál engem nálatok, mert mindent részletesen elmeséltél… ismerlek, ez olyan teher, amit most letettél eléjük, és azt hiszem nem vagyok többé szívesen látott személy a családod körében…

Fogadd őszinte bocsánatkérésem feléd és a családod felé, mindezek dacára remélem nem gyűlöltök engem. Szeretném, ha minden szálat el tudnánk varrni, és valóban ez lenne a vége. Nem mondom, hogy el bírom fojtani a szeretetem vagy a reményeim irántad, de a viselkedésed letaglózott, és vettem a célzást. Nagyon gyorsan kivontál engem az életedből, ami nekem azt mutatja, hogy soha többé nem akarod ezt újra kezdeni.

Tudom, hogy szerettél és azt is tudom, hogy te is érezted, hogy te jelented nekem a világot. Nagyon durván elszaladt velem a ló és nem tudtam hová tenni a dolgokat, de így a szakítás szemszögéből teljesen átértékeltem mindent, és látom a hibáim súlyosságát. Elrontottam egy egyébként boldog, harmonikus kapcsolatot.

Őszinte leszek… és ezt nem merem senkinek sem bevallani, mert őrültnek tartanának és lehetséges hogy egyetlen porcikád sem kívánja ezt, de én felépíteném ezt a kapcsolatot újra. Mert most már tudom, hogy ki vagyok és hogy mit rontottam el… képes lennék várni rád, de nagyon durván elutasítottál… és emiatt nem akarom, hogy a szavaimat nyomulásnak vagy valami nem kívánatos próbálkozásnak érezd.
Le kell írnom, hogy tudassam veled, hogy nem zárnálak be többé a világomba, és nem engedném többé, hogy a szerelem az eszemet vegye, és ezáltal folyton piszkáljalak, hogy miért nem szeretsz még jobban és forróbban…
Elfogadnám a családod, a kötődésed hozzájuk, és pontosan tiszteletben tartanám, hisz fiatalok vagyunk, szükségünk van a segítségükre és a támogatásukra… a mai nap után pontosan tudom ezt. Még nagyon gyerekek vagyunk…
Soha nem innék még egyszer olyan durva mennyiségben, mint az elmúlt pár alkalommal, és igenis tudom, hogy tudnám féltékenység nélkül kezelni a lány barátaid.
Tudom, ezek ígéretek, ráadásul a szakítás után született ígéretek… de ebből talán látod, hogy még mindig vannak irántad érzelmeim, és bármire képes vagyok érted. Nem csak miattad változom (mert ez igenis folyamatban van), hanem magam miatt is, mert igenis rossz úton jártam, és mivel kizártam a barátokat és a családomat, nem volt aki megállítson, és hibát hibára halmoztam. Óriási fájdalom ezzel a ténnyel szembenézni, elhiheted… de most kinyitottam az eddig elzárt dolgokat magamban, és megtapasztaltam, hogy habár az ember őrülten szerelmes, muszáj, hogy ott legyenek a barátai és a családja, mert ők is kellenek a szellemi egészség fenntartásához.

Remélem látod a levelemben az őszinteséget, és nyugodtan, harag nélkül és együttérzéssel tudod ezt végigolvasni...