„Kihez
menekülnék, ha te nem lennél nekem? Hol lelhetném meg szívem otthonát, ha nem a
te szívedben?
Kit
bántanék meg vad természetemmel, és kit engesztelnék ki alázatos szívvel?
Hisz
nincs ember a világon, aki engem szeretne. S nincs ember, akihez én igazán
őszinte vagyok.
Mindenki
idegen, csak a saját céljaiért száll versenybe, s csak az önmagáról festett
képpel tud foglalkozni. Süket mindenki, ha valaki segítségért kiált.
Nem,
nem te tetted magányossá szívem a forrón lángoló szeretettel… mikor téged
ajándékba kaptalak az élettől, már nem volt semmim. Kincseitől megfosztott
némaként álltam a sivár valóságban, mert összetörték a hitemet.
Finom
árnyként, halkan bűvölted el szakadt létem. Gyengéd erővel bontottad le az
érinthetetlen falakat, és nem féltél szembenézni azzal, aki az álarc mögött
lakik.
Nincs
semmim, amiért hálásabb lehetnék ezen a világon. Hisz nincs is senkim rajtad
kívül. A szereteted az egész világom beragyogja, és mérhetetlen erővel ruház
fel. Nem tudom elképzelni földi és majdan mennybeli létem a te gyengéd, óvó kék
tekinteted nélkül, ami óvatosan körbeöleli egész létem és megóv mindentől.
Engem
nem érdekelnek a felnőtt, racionális szavak, mert megtaláltam az egyetlen
komponenst az életemben, aki feltétel nélkül elkísér utamon, és aki nem csonkít
meg önzésével vagy kiégett lelkével.
Felesleges
pazarolnom a szót, hogy elmagyarázzam, mit érzek, hisz nem is tudom szavakba
önteni és nem is akarom ezt a csodát az emberek szeme elé vinni… úgysem értenék
vagy irigyek lennének.
Csak
az igazán nagy művészek képesek ezt igazán megfogalmazni. Én csak érezni tudok…
érezni, ahogyan bennem, a véremben áramlik a szeretet. A szeretet irántad.”
