Meggyfavirágzás

A tél utolsó napja. Hallgatagon ballag el a titokzatos évszak, magával viszi a sok fájdalmat, néma hallgatást, viszonzatlan szeretetet.

Erről már nem illik beszélni. Ha ez szóba kerül csak némán hallgatok és vonogatom a vállam, hogy igen, ilyen embert is szerettem… igen, meg kellett ismernem a szerelemnek is a legmélyét.

Nem lehet kitörölni egy évet egy szempillantás alatt… nem lehet egyszerűen összetépni a képeket és kidobni a kukába. Az érzések erősek, feszesen mozognak a bőrünk alatt, és gyűlöletbe fordulva kínoznak. Ezek megélt érzések, nem állnak mozdíthatatlan kötegekben… ezek inkább elillannak az idő távlatában, vagy néha egy-egy kocka BMW láttán visszatérnek. Szeretnék mosolyogva emlékezni, de néha nagyon nehéz. Valami mar, valami keserűség fojtogat… nem hagyja, hogy mosolyogva emlékezzek és hogy megbocsássak. Semmim sem maradt ebből az egy évből, vagy csak nagyon kevés kis foszlány… sovány vigasz, hogy valaha volt olyan ember, aki képes volt engem szeretni…

G.

UI.: Megint itt van. Megint megölelt, elkábított és lerombolta a falakat. Megint kezdődik az őrült tündérmese. Csak most magasabbra repít… hogy ha majd leszegi szárnyaidat, igazán összetörhess…

Idegen érzés

Félek. Pedig nem szabadna. Amolyan felnőttes félelem ez. Nem rettegsz, csak a tapasztalatid már hangosan jeleznek, hogy a történelem megismétli önmagát.

Február végén nagyon lassan, óvatosan kezd ébredni a természet. Hiába a napsütés, a fák kopaszak. Ruhátlanul, a tél fagyos keze által állnak megfosztva a kertben. De mégsem szomorúak… látom, hogy nevetnek, ágaikkal az ég felé nyúlnak. Némán suttogják egymásnak, hogy majd milyen új, virágos jelmezt öltenek, ha megérkezik éltetőjük, a Tavasz.

Vajon az ember is ilyen? Miután összetörik a szívét, megint képes lesz szeretni, ha eljön a „Tavasz”? Nem érdekelnek már a fejezetek… nem érdekelnek a korszakok, az új vagy a régi. Nem. Nem alszom, csak élek. Nincs álomvilág, csak a puszta valóság. Elengedtem már mindent, amit a hibámnak hittem. Csak a kedvesség, jóság csontváza maradt. Érzem, hogy már nem tudok sokáig védekezni az érzés ellen… a józan ész határait nevetve dönti le és elsöpör mindent.

Szerelem…

Jár ez még nekem? Egyáltalán ez az? Nem mondjuk ki, csak érezzük? Régen kimondta valaki más nekem, de nem volt igaz… akkor most majd biztosan élni fog. Benned élni, és bennem. Akkor mikor megcsókolsz, akkor mikor fölém hajolsz, vagy elsütsz egy gonosz viccet. Mikor mögötted ülök, s csak egyszerűen megyünk a motoron vagy a kocsiban, akkor visszaemlékezem arra, hogy egy darab bennem, régen, mennyire nagyon akarta ezt megélni. Csak egyszerűen a pillanatban létezni… átadni magad az álmaidnak. Ezek olyan helyzetek, amiket még egész fiatalon képzelsz el, mikor még a valóság nehéz és lázadni könnyebb. Teremtesz egy világot, amiben ott vagy te, ott a kedvesed és boldogan autóztok, vitorláztok a tavon, és csak a szerelemnek éltek. Ugye milyen vicces… milyen gyerekes… de ezek bennünk élnek, ezek mentenek meg minket attól, hogy csak robotolással és fájdalommal teljenek el a napok…

Csak a reményemet fejezhetem ki. Megvallanom az érzéseimet még nem szabad… majd írok arról is, ha egyszer bebizonyítja nekem, hogy amiben hiszek az tényleg létezik, és amit mondd az is igaz…

Geisterfahrer.

Fáradt tél

 

Sok érzés ücsörgött fáradt, meggörnyedt vállán. Ott volt a kétely, a félelem, de a szerelem apró lángocskája és a remény is. Félelmetes vízióvá válik olykor ez a csendes elmélkedés… néha szét akarják szaggatni egymást az ellentétes erők. Befurakodik egy ismeretlen, bénító érzés is. Sárga ködbe burkolódzik, csak épp hogy meg-megcsillan az emberi szemekben. Apró köhintések és szájrángatások kísérik. S mikor már teljesen körbevett mindent, elhalnak szépen a mosolyok, és a kedves együttérzés is.

Az irigység a barátság egyik megrontója, a barátság egyik fő próbára tevője. A társ kiáll a rosszban, de mi történik, amikor a másik az élettől jóval nagyobb adagban kapja a győzelmet? Akkor is képes ugyanolyan erősen szorítani barátja kezét? A feltétlen szeretet pajzsa talán ezt is kiállja…

A szerelem elvándorol, majd újra visszatér, de a barátság végig ott marad… szakaszokra bomlik, kísértésbe esik, végül pedig erős bástyaként emelkedik ki a valóságból. Az igazi harmóniához kell mindkettő, habár akkor már a tökéletesség felé ívelne a lélek boldogsága, az pedig már nem a valóság tartománya. Mindig kell valami idegen, kicsit fojtogató érzés, hogy ellensúlyozza a tömény édességet… mint mikor elvonul a tél. A reggelek csábítók, napsütésben úsznak, de a szél még mindig szívettépően süvít… minden válasz ott rejlik a természetben…

-->

Geisterfahrer.

U.I.: Kedves Szív!

Ne félj szeretni! Csak azt kérem tőled, hogy emlékezz jól minden egyes percre, amit megélsz, emlékezz minden egyes szóra, amit a gyerekcipőben tipegő szerelem a füledbe suttog! Nevess, amíg csak tudsz, és ne zárkózz el. Lehet, hogy amit most kapsz, az örökre elkísér… de ha csak egy fejezet lesz, akkor is becsüld meg, ne tagadd meg.

Hamarosan elkap az érzés, és a valóság leveti dacos álarcát. A boldogság lesz az egyetlen vezérlőerő… szeress, de tedd meg a racionális gondolkodást segítővé… ő garantálhatja a kitartást és a helyes döntéseket.

Liebe auf dem ersten Blick

Kérés nélküli szerelem. Sodor, visz magával… nem mutatja meg a szilánkjait. Könnyű táncba hív, melyben az idő és a gondolkodás kevés szerepet játszanak.

Láthatatlan az érzelem még mikor fejlődik. Formálódik minden egyes perc, csók, ölelés, suttogás által, s majd mekkora öröm lesz visszanézni a jövőből ezeket az édes perceket!

Az örökkévalóság iránti vágy és a jelen élvezete harcolnak a szerelmes szívben. Ez változatlan marad… mindegy, hogy hányszor maradtál már ott kifosztott érzelmekkel… ha megint szeretsz, megint harcolsz…

A nő legyen szép, titokzatos és büszke. A férfi pedig szeresse őt mindennél jobban. Emelje őt fel az egyszerűség fojtogatásából, adjon meg neki mindent, s ekkor egy igazi nő odaajándékozza majd a szívét. Gondosan lehántja a selyemburkot, amely felfogja a valóság mocskát, és vörös, dobogó lelke ott áll majd előtte. Mit tesz a férfi…? Megijed, elszalad? Vagy csak egy kis részt ragad ki, majd gyáván elmenekül? Nem. Az igazi férfi marad… lerakja az önimádatát, a félelmeit, és elvesz a ragyogásban. Büszkén vállalja, hogy hű, hogy szíve nem csábul el. Két ilyen ember szerelme nem zárt, nem szűkös, épp ellenkezőleg: nyitott, fényes, benne rejlik a világ minden szépsége. Erősítik egymást, de közben erőikkel mégis állandó harcban vannak. Megmagyarázhatatlan a szenvedély, a kötődés, minden olyan egyszerű, hogy szinte megfejthetetlennek tűnik…

Fiatalon mesékben keressük a szerelmet, azt hisszük, hogy még a társadalmi különbségeket is áthidalhatjuk… aztán kicsit megöregszünk, kicsit összetörik a szívünk, és megállapodunk a legszebb, legmélyebb és egyszerűbb szerelemben…

G.

Bolond február...

Ő csak egyszerűen besétált az életembe. Hozta kisfiús mosolyát, és a biztonság  valamilyen megfejthetetlen, de ambivalens érzését.

Megláttam őt. Tudtam, hogy ő kell nekem. Ránéztem, ő pedig mosolygott. Elsütött egy csúnya viccet… s elkezdődött a múlt és a jövő harca…

Elindult az a küzdelem, amelyben az új, kíméletlenül és kegyetlenül kiírtja a régit. Nem hagy neki teret, addig űzi mígnem az ember, ennek az egész harcnak a színtere egy kicsit belepusztul ebbe.

Minden tompa lett… körbeölelt a sok gyűlölet és az értelmetlen harc. A szabadulás vágya olyan volt, mikor az ember már rohan ki a télből, a hidegből és állandóan, görcsösen a nap felé fordítja az arcát.

Egy percben belém mart a keserűség, aztán ráemeltem fáradt szemem a maroknyi képre, ami boldog emberekről készült. Mosolyuk szerelmes, szívük kiismerhetetlen. Mintha igaz sem lett volna… azok, amiket megálmodott, s amik végül az én álmaim is lettek egyben, négy nap alatt megtaláltak engem… akkor, mikor kivetettem őt a szívemből.

A racionalitás egyre nagyobb teret foglal el. Groteszk csatát vív a szívvel. Nem akar csalódni, de nem is akar egyedül lenni. Nem engedi, hogy leírjam, hogy a tökéletes férfi kopogtat. Be is engedi őt, szeretni is tudná… de annyira mérhetetlenül fél a csalódástól, hogy mindent beszabályoz, magára ölti a tökéletesség gyenge látszatát.

Igen. Kell. A szerelem a minden. De élet, személyiség, saját tér is kell. Ezt a kettőt kell a lehető legintenzívebben ötvözni. A lélek könnyen a szeretője rabjává válik, bezárkózik és minden csoda forrásának csak a kapcsolatot teszi meg. Nem látja a jeleket, a ki nem mondott szavakat.

Mindennél jobban vágyom a harmóniát. A magamba és a másikba vetett bizalom forró, biztató érzését… minden szereplő adott egy különleges történethez. De… milyen hosszú lesz ez a fejezet? Mi lesz a drámai alapélmény? Mik lesznek a szív megválaszolatlan kérdései majd? És végül… az a bizonyos főhős mit nyer majd és mit veszít…

Geisterfahrer.

Az első díj :)

Szabályok:
1.Tedd ki a blogodra!
2.Írj öt dolgot magadról!
3.Válaszolj azokra a kérdésekre, amiket feltettek neked!
4.Tegyél föl öt kérdést annak, akinek küldöd!
5.Küld tovább öt embernek!

5 dolog rólam:

-->

-Szeretnék az írással foglalkozni később is

-A családom és a barátaim jelentik a mindenem

-Nagyon szeretek nagyon hangosan és jóízűen nevetni

-Az életben a legjobb inspirációt a szeretet és a divat nyújtja

-Nagy vágyam elutazni a Maldív-szigetekre

-->

Melyik évszak a kedvenced, és miért?

Mindegyiket szeretem, különösen a változó hangulatuk miatt, mégis a kedvencem a tél. Csendes, nyugodt, titkokkal teli…

Miért kezdtél el blogot írni?

Már nem is emlékszem igazán, jött az ihlet :)

Tettél olyat a múltban, amit később megbántál?

Előfordult már igen, de igyekszem úgy gondolni rá, hogy annak is megvolt az értelme.

Melyik a kedvenc könyved?
Rengeteg van, de ami a legnagyobb hatással volt rám az Kertész Erzsébettől Szendrey Júlia élete.

Mikor nevettél utoljára?

Nemrég, a barátaimmal :)

Engi, köszönöm neked :) <3

Csak a jót... csak a jót...

Hoztam valamit... ami emlékezteti a dühös, racionális énem arra, hogy valaha szerettem. Valaha volt olyan ember az életemben, akivel igazán megoszthattam az örömömet... aki mellett boldogan ébredtem... aki iránt egész álló nap vágyakoztam... és aki törődött velem, s aki egyszerűen szeretett...

József Attila: Olyan bolond vagy

Olyan bolond vagy
Szaladsz
Akár a reggeli szél
Még elüt valamelyik autó.
Pedig lesikáltam kis asztalomat
És most
Tisztábban világit kenyerem enyhe fénye.
No gyere vissza, ha akarod
Veszek takarót vaságyamra
Egyszerü, szürke takarót.
Illik az
Szegénységemhez, aki szeret téged
És az Úr is szereti nagyon
És engem is szeret az Úr
Nem jön soha nagy fényességgel
Nem akarja, hogy elromoljanak
Szemeim, akik
Nagyon kivánnak látni téged
És nagyon szépen néznek majd terád
Ha visszajössz
Vigyázva foglak megcsókolni
Nem tépem le rólad a kabátot
És elmondom mind a sok tréfát
Mert sokat kieszeltem azóta
Hogy te is örülj
Majd elpirulsz
Lenézel a földre és kacagunk
Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba
A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik
És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.

Fényhozó és Színkereső

Az angyal

Nem olyan, mint a nagy, fehér szárnyakkal és finom arccal rendelkező képzeletbeli lények… még a barokkos, pufi, kisbaba freskókhoz sem hasonlít…

Nem tudom, mi lehet ő. Látomás, fantazmagónia a mi találkozásunk. Mindig akkor jelenik meg, mikor már összetörték a szívem. Hozza a vigasztaló szavakból álló seprűt, amivel megtisztítja a démonoktól elsötétült szívet.

Azt hajtogattam neki, hogy te vagy Lightbringer… mint egy buta gyerek, aki a múltba, a mesékbe kapaszkodik… abba a világba, ami fiatalként még olyan vigasztaló volt. Nevetséges a gondolat, hogy küzdhet értem a Jó és a Rossz… végül csak a Jó vette ki a részét a harcból… de neki mindig egy hálátlan feladat jutott: a romok, a szívszilánkok eltakarítása.

Nem hittem volna, hogy létezhet olyan, aki képes megmenteni engem. Mindig én vagyok a védőháló, de én kötél nélkül repülök át a szakadékon… vagyis… talán egy láthatatlan kis madzag még hozzám van kötve…

Az álmaimban megbújnak a legkülönlegesebb emberek. Az agyam minden éjszaka előhívja őket, hozzájuk kiált segítségért.

Nem tudom, hogy józanul hiszek-e még az angyalokban, vagy a megmentő erőben. Ha eufóriába kerülök, ha kétségbeesem és már a racionális viselkedés sem véd, akkor a gyermeki hit hirtelen fellángol poraiból és megint élni kezdem a mesét. Nem tudok már csak mosolyogni a tényen, hogy mikbe kapaszkodtam régen… a racionalitás gúnyol, űz engem. Nem hagyja, hogy más erőkben higgyek. Azt ordítja, hogy csak magamra számíthatok… csak magamban bízhatok. Nincs ember, akinek megint odaadnám az életem és a szívem. De tegnap mégis feltörtek az emlékek… a gúzsba kötött fájdalom… az elnémított szív… a szilánkok, amik falként őrzik azt a némán dobogó lelket. A védekezés fog talán megfojtani, de nem akarok visszatérni a keserű, beteljesületlen, vérző soraimhoz, mondataimhoz. Erős akarok lenni… olyan erős, mint mikor valakit, őt úgy szerettem, hogy megmenthettem…

Nem vagyunk már gyerekek. Nem élünk már álomvilágokban, csak az inspirációink és a jövőnk nyújthat menedéket. És talán… létezik olyan ember, aki valóban védőhálót nyújt önzetlenül…

Ajánlás: A Fényhozónak

Geisterfahrer.