Ő csak egyszerűen besétált az életembe. Hozta
kisfiús mosolyát, és a biztonság
valamilyen megfejthetetlen, de ambivalens érzését.
Megláttam őt. Tudtam, hogy ő kell nekem.
Ránéztem, ő pedig mosolygott. Elsütött egy csúnya viccet… s elkezdődött a múlt
és a jövő harca…
Elindult az a küzdelem,
amelyben az új, kíméletlenül és kegyetlenül kiírtja a régit. Nem hagy neki teret,
addig űzi mígnem az ember, ennek az egész harcnak a színtere egy kicsit
belepusztul ebbe.
Minden tompa lett…
körbeölelt a sok gyűlölet és az értelmetlen harc. A szabadulás vágya olyan
volt, mikor az ember már rohan ki a télből, a hidegből és állandóan, görcsösen
a nap felé fordítja az arcát.
Egy percben belém mart
a keserűség, aztán ráemeltem fáradt szemem a maroknyi képre, ami boldog
emberekről készült. Mosolyuk szerelmes, szívük kiismerhetetlen. Mintha igaz sem
lett volna… azok, amiket megálmodott, s amik végül az én álmaim is lettek
egyben, négy nap alatt megtaláltak engem… akkor, mikor kivetettem őt a
szívemből.
A racionalitás egyre
nagyobb teret foglal el. Groteszk csatát vív a szívvel. Nem akar csalódni, de
nem is akar egyedül lenni. Nem engedi, hogy leírjam, hogy a tökéletes férfi
kopogtat. Be is engedi őt, szeretni is tudná… de annyira mérhetetlenül fél a
csalódástól, hogy mindent beszabályoz, magára ölti a tökéletesség gyenge
látszatát.
Igen. Kell. A szerelem
a minden. De élet, személyiség, saját tér is kell. Ezt a kettőt kell a lehető
legintenzívebben ötvözni. A lélek könnyen a szeretője rabjává válik, bezárkózik
és minden csoda forrásának csak a kapcsolatot teszi meg. Nem látja a jeleket, a
ki nem mondott szavakat.
Mindennél jobban vágyom
a harmóniát. A magamba és a másikba vetett bizalom forró, biztató érzését…
minden szereplő adott egy különleges történethez. De… milyen hosszú lesz ez a
fejezet? Mi lesz a drámai alapélmény? Mik lesznek a szív megválaszolatlan
kérdései majd? És végül… az a bizonyos főhős mit nyer majd és mit veszít…
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése