A tél utolsó napja.
Hallgatagon ballag el a titokzatos évszak, magával viszi a sok fájdalmat, néma
hallgatást, viszonzatlan szeretetet.
Erről már nem illik
beszélni. Ha ez szóba kerül csak némán hallgatok és vonogatom a vállam, hogy
igen, ilyen embert is szerettem… igen, meg kellett ismernem a szerelemnek is a legmélyét.
Nem lehet kitörölni egy
évet egy szempillantás alatt… nem lehet egyszerűen összetépni a képeket és
kidobni a kukába. Az érzések erősek, feszesen mozognak a bőrünk alatt, és
gyűlöletbe fordulva kínoznak. Ezek megélt érzések, nem állnak mozdíthatatlan
kötegekben… ezek inkább elillannak az idő távlatában, vagy néha egy-egy kocka
BMW láttán visszatérnek. Szeretnék mosolyogva emlékezni, de néha nagyon nehéz.
Valami mar, valami keserűség fojtogat… nem hagyja, hogy mosolyogva emlékezzek
és hogy megbocsássak. Semmim sem maradt ebből az egy évből, vagy csak nagyon
kevés kis foszlány… sovány vigasz, hogy valaha volt olyan ember, aki képes volt
engem szeretni…
G.
UI.: Megint itt van.
Megint megölelt, elkábított és lerombolta a falakat. Megint kezdődik az őrült
tündérmese. Csak most magasabbra repít… hogy ha majd leszegi szárnyaidat,
igazán összetörhess…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése