Mit éreztem, mikor kiszálltam
ebből az eufórikus állapotból? Azt, hogy elveszítettem az önállóságomat… az
értékeimet… a józan ítélőképességemet… az álmaimat. Nem láttam azokat a
bizonyos jeleket, amik mutatták az elkerülhetetlen vég állapotát. Egy szerető
sem kívánhatja azt, hogy ne beszélj magadról vagy az érzéseidről… egy szerető
sem követelheti meg, hogy az álmaid áldozd fel a szeretetért. Tőlem sem kérték,
de én megtettem. Mindent odaadtam magamból, ezért már nem tudtam a másik nélkül
létezni… a „szerelem” betöltötte az egész életem… ez volt a hobbim, a
kikapcsolódásom, és végül a halálos kór is, ami felemésztett.
Mint mindenki, én is
okosabb akarok lenni. De nem lehet védekezni… ez csak jön, felkap, a nap felé
fordít és beragyog mindent. Aztán pedig… Isten tudja csak a sorsunkat…
Nem fogom azt mondani,
hogy nem hiszek a szerelemben. Hazudnék, ha megtagadnám ezt az érzést.
Romantikus vagyok, talán… szeretem elhinni a meséket és az egyéb boldog
szerelemről szóló történeteket, ahol mindig van egy társ, aki bebizonyítja az
ellenkezőjét a téves feltevéseinknek…
Csak egy szó, ami
mindennek érzelmet ad. Az értelmet elkergeti és csak színtiszta érzésekkel
ruházza fel az élet szürke napjait.
„Ölelte őt szorosan
magához. Láz égett benne… megint. De ez különbözött az eddigiektől. Ez égetett,
de nem mart. Ez mindent elsöpört, de nem tett vakká.
Ebben a pillanatban él
igazán az ember a jelennek… mikor szíve sebesen ver, minden idegszála
megfeszül, és bőrén minden apró leheletet forrónak érez.
Ekkor ütötte meg a
fülét az mondat, amire várt. Az ember türelmetlen, minél hamarabb és minél
intenzívebben akar megfürdeni a boldog érzelmekben. Ismerős ez a
telhetetlenség? Igen. Ez okozta a vesztét a múltban…”
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése