Hova meneküljek? Hol az
otthon, ami befogad? Hol az édesanya, aki megnyugtat? Hol a barát, ki nem ítél
el?
Nem tudok tovább futni…
nincs erőm… nem tudom elrejteni az érzéseim. Olyan ez, mint ősszel,
szürkületben betérni a kopár, fájdalmas erdőbe. Minden ágat, mindent fát
egy-egy szellemnek képzelni. Engem akar… a félelmemből él… bárcsak elvinne, az
összes keserűségemmel együtt… minden apró-cseprő emberi tövis elporladhatna a
pokolban.
Hol van annak a
bizonyos életnek az értelme? A hitben. Igen, az Istenbe vetett hitben. Mások
úgyis csak megcsalnak és elhagynak. Akkor ne legyen annyi köteléked, mert ha
elvágják csak szenvedni fogsz. A lelked egyik fele úgyis csak a kegyetlen
szerelem játékszere lesz… úgyis veszítesz mindig… ne remélj…
"Ülök a szürke, műanyag
falak között. Mindenki unalmas és idegesítő. Minden elkopott, minden tompa és
ál. Zúg a fülem a hangos gitárszótól. Nem érdekel semmi… állandóan csak a
szavait ismételem. Biztosan beteg vagyok… aludni vágyom… ürességre szomjazom,
némaságra éhezem. Szerelmes vagyok…"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése