Néha azt érzem, hogy nagyon távolról érkeztem. Hosszú utat teszek meg, míg végre elérek a faluba.
Néha jó csak élvezni a csendet, és beburkolózni a szerelembe... de sokat megyek, míg ide érek.
Távolról közelítünk egymás felé... úgy, mint régen. Viccelődünk, talán kicsit meg is bántjuk egymást. Figyelem az arcát, figyelem a szemét. Változott valamit a két hét alatt? Minden apró különbséget észreveszek. Figyelem, ahogyan beszél, ahogyan felveszi mások előtt a szerepét. Alig várom, hogy hazaérjünk, és letépjem róla a szociális konvenciókat.
Olykor nehéz visszaszokni és újra felvenni a szerelmes nő szerepét. Nap mint nap szembenézek azzal, hogy igenis egyedül kell véghez vinnem a dolgokat, és egyedül kell dolgoznom, felelősséget vállalnom. Hiba volt azt hinnem, hogy megszűnik a magányos unalom... ez az érzés átalakul, és ha valaki ügyesen bánik a sorsával, borzasztó sok kreatív energiává tudja átvarázsolni a szürke hétköznapokat. Nagyon sok igyekezetem ölöm bele ebbe az álomképbe... minden nap újra és újra eszembe hozom a gondolatot, a kérdést: hogyan tovább? Merre visz az én utam?
***
Mindent, amit akartam, amire szükségem van, itt van a karjaimban. A suttogó szavakban, apró csókokban. Piszkosul szerencsés vagyok, mert valami felfoghatatlanul szép csoda birtokosa vagyok. Emlékszem, hogy régen mennyit vágyakoztam egy tiszta, erős szerelem iránt, egy igazi férfi iránt. Szerencsés vagyok, mert mindent megkaptam. Gazdagabb vagyok az egész világnál. Teljesen mindegy, mennyire nehéz az élet, én most birtokolhatok valamit, ami összetartja a létem ezen a földön.
P.S.: Adrusnak
G.
