Késő. Túl késő... nincs már védelem. Összeomlottak a falak, nem tudok tovább menekülni... Betört az életembe a szerelem...
Lázálmok... el nem múló vágy... kínzó szenvedély... mardosó hiány... perzselő testi-tűz... félelem... némaság... hűség... örökkévalóság (???) Ha nem fájna, talán igaz sem volna... a boldogság csak egy csalóka pillanat, amikor a szerelem egy szemvillanásnyi ideig beteljesülni látszik...
Megint fiatalnak, reménytelenül
szerelmesnek és fájdalmasnak érzek mindent. Veszélyes saját magam
visszaolvasni, a múlt gyorsan újjáéled a mondatokban.
Nem tudom, honnan volt
annyi erőm, hogy ki tudjak lépni egy megromlott, hazug világból… ez már
többször is előfordult… az a különleges, hogy mindig jött valami újabb,
gyógyítóbb és biztatóbb. Most is ez történt. Varázslatos dolgokat mozgat meg a
hit és az optimizmus, amikor éppen képes életre kelni. Felröpített a
középszerűség ingoványából… nem egyszerűen csak „fel”… hanem a legmagasabbra.
Már nem látszat küzdelmeket vívok, ténylegesen szembekerültem a saját
kételyeimmel és elveimmel. Vajon megtaláltam a méltó társam, vagy…? Megtaláltam a méltó társam, a segítségem, a
támaszom. Egészen más, mint amit képzeltem… talán kicsit túl nagyra rúg a
tartás és a tökéletesség mértéke. A csók, az ölelés helyett mélyebb tettek
képezik a szeretet alapját. Az a bizonyos
szó nem kopott még el, még nincs mély, emlékekkel bélelt helye.
Hiszek abban, hogy
amikor egyedül maradunk, hirtelen kínos pontossággal meg tudjuk állapítani,
hogy mire vágyunk…
„Azt akarom, hogy
mindig emlékezzünk egymásra… vagy legalábbis addig, míg meg nem találjuk az igazi
férfit és az igazi nőt… addig még szabad visszamenekülni a régi emlékekhez,
a régi énünkhöz. „
„A büszkeségem, a
tiszteletem és a vágyaim. Csak ezek vannak most nekem, erősen lüktetnek bennem.
A szeretet elfogyott, helyébe lépett a racionális felfogás, hogy megmentse az
emlékeimet a minden elmaró fájdalomtól. „
„A büszkeség már most
körvonalazza a mondatokat és suttogja... „jobbat és többet érdemelsz… igazi nő
vagy, akihez igazi férfi való… különleges vagy, és ezt fel kell ismernie annak,
aki veled van… hálát, köszönetet, vallomásokat érdemelsz…”
„Ő csak egyszerűen
besétált az életembe. Hozta kisfiús mosolyát, és a biztonság valamilyen
megfejthetetlen, de ambivalens érzését.
Megláttam őt.
Tudtam, hogy ő kell nekem. Ránéztem, ő pedig mosolygott. Elsütött egy csúnya
viccet… s elkezdődött a múlt és a jövő harca…”
Így ért véget a nagynak
hitt érzelemhalmaz, s így kezdődött el a jelenleg is lüktető őrült jelen. Nem
tudom, mi vár rám… Rengeteg élmény és érzelem vár rám… itt sorakoznak
előttem, a belépésre várnak, arra, hogy kitárjam előttük az ajtót, és szabadon
áramolhassanak át rajtam… de előbb még ki kellene kergetni a maradék fájdalmat
és kételyt…
Egy rózsa, amely
sohasem hervad el. Fekete levelei kecsesen nyújtózkodnak az örökkévalóságba.
Buja vasvirágán megtörik a napfény, büszkén áll a falnál, s hangosan hirdeti, hogy
ő az emberi kéz egyik legszebb munkája.
Ránéztem az
el-nem-hervadó emlékre, és hirtelen visszaköltözött belém a szerelmes gyerek. A
szívem könnyűvé vált, leszakadtak rólam a kételyek, és vadul zuhantam a múltba.
Mikor megérkeztem egy kicsiny hídon találtam magam, amit megbélyegzett a
szeretetünk, a neveink betűi… a távolba meredve a végtelen puszta mező
suttogott. A levegőben benzin szag cikázott, én pedig ott ültem a motoron. Mint
egy film boldog főszereplője, átadtam magam a száguldás élvezetének. Ezek a
pillanatok belém égtek, ott és akkor megfogadtam, hogy mindig emlékezni fogok a
szempillantásnyi szabadság-örömre. Nem érdekelt, hogy hol vagyok, ki vagyok, mi
lesz velem… csak az az ember számított, akit vadul öleltem magamhoz. Feltétlen
és vakon megbíztam benne. Most mégsem bánom.
Felnőttes, keserű-bölcs
mosollyal nézek ezekre az emlékekre, miközben felszakad egy sóhaj a szívemből. Megöregedtem?
Felnőttem? Nem tudom, de a valóság tovább folyt időközben. Alig hogy sikerült
elengednem a vad fiatalság felhőtlen pillanatait ismét belém csapott a villám.
Mogyoróbarna szemek és gyönyörű mosoly mögé bújt most a végzetem.
Ha még most is gyerek
lennék, félek, valóban bele tudnék halni a szerelembe… de úgy érzem, hogy a
lényem kemény és tartózkodó lett hirtelen. Nem él bennem már a naiv szeretet,
és ezért képtelen vagyok belerohanni a kapcsolatba. Ha az az ember lennék, aki
pár sorral feljebb még élt, akkor most szabadon csaponganának az érzéseim, és
még mélyebb, még összetettebb szerelemről számolnának be.
De most inkább csak
racionálisan kérdezgetem magam. Mitől olyan tökéletes ő? Miért lehet ő az
igazi? Hát… akkor most következzen a néma szív vallomásra… kicsit kiengedem őt,
hadd élvezze a napfényt…
Szereti bennem a gyereket. Maximalista és
egoista, de a lelke mélyén állandó megerősítésre vár, amit –ha nem is vall be-
tőlem vár… magához ránt, aztán meg mond valami bántót, de azt is csak a
szeretet hajtja. És törődik velem…
Valamit nem adtam fel a
régmúlt eszméimből. Ugyanúgy tiszteletre, törődésre és megértésre vágyom.
Biztonságot várok már a szerelemtől… nem a tüzet… inkább a szenvedélyt…
„Fa vagyok a
kertünkben. Állok egyedül, megfosztva a zöldellő leveleimtől, érzéseimtől.
Melegít a végtelen nap, de nem tudnak kibújni a rügyeim. Még nem elég erősek
ehhez a fájó világhoz. Túl hamar érkezett a tél… túl sok keserűséget hozott…
sötét és hideg volt, s most úgy tűnik, örökre velem akar maradni… ott van az
ágaimban, a leveleimben, a gyökereimben… a tél fájdalma örök és égető…”
„Bátortalanul törtek át
a napsugarak a felhőlepedőn, ami szürkén takarta a végtelen eget. Alig
nyitottam ki a szemem, a ragyogás máris a hatalmába kerített. Felemeltem a
fejem, miközben bekúszott a fülembe az egyenletes, puffogó szuszogása.
Nyugodtan, háborítatlanul aludt a reggeli napsugarak tüzében. Mellkasán fekve
én is kaphattam a fényárból. Hiába voltam álmos, a gondolataim már javában a
korai táncukat járták a fejemben. Keresték a nagy szerelem okát a mellettem
szuszogó arcán… de nem leltek semmi különöset, sőt, még szépet sem. Markáns,
férfias arcélek, feketéllő borosta, csupán ennyi látható elsőre. Aztán…
ránéztem az óriási, ívelt szempilláira… olyan mintha a tekintete állandóan
mosolyogna, mintha állandóan boldog volna… most komolyan rebegtek, éppen
álmodtak, de a hihetetlen erő, ami benne lakott, még hajnalban is körbeölelt…
olyannyira, hogy elvette az összes kételyem… visszakaptam az önbizalmam, a
hitem és a reményem. Elég csak a szemébe nézem, azokba a szemekbe, amik mindig
mosolyognak rám, a szempillák melyek szinte megsimogatnak. Ő úgy különleges,
hogy szinte nem is tud róla, engem pedig végre nem nyel a szeretet és a
csodálat, amit neki adok. Szeretem felróni a hibáit néha, akkor megnyugszom,
hogy azért annyira mégsem tökéletes.
Olyan jó a mellkasán
álmodozni… órákig csak fekszem, néha elalszom, néha megfordulunk… ő álmodik, én
pedig alkotok.
Mozgolódni kezdett,
széles vállaival körbeölelt gyorsan. Mintha csak mindenáron a másik testébe
akarnánk jutni, egészen közel húzódtunk egymáshoz. Elbújtam a nyakában,
hangosan szuszogva öleltem, közben pedig bűvöltem az időt, hogy vánszorogjon
kicsit, ne siessen annyira… az ébresztőóra éles hangja lassan megtöri a
ragyogást…”
