Angyal

„Tudom, hogy angyal vagy valójában. Isten azért teremtett meg téged, hogy megmentsd az életem, és hogy örökké vigyázz rám. Emberi testbe öltöztetett, és felruházott nagyonis valóságos vágyakkal. Ezért akarsz mindig megcsókolni, ezért vágyom mindig az érintésedre. Mikor épp nem figyelsz rám, már majdnem elveszettnek érzem magam. Minden tudás birtokában vagy, a te kezedben van a lelkem. Fénylő szárnyaiddal elrejted a csúfos világ elől, és őrző szemed mindig rajta pihenteted. Végignézel rajta, mint puha testemen, és forró érintéseddel eloszlatod a sötétség felhőit…”

A csönd ritmusa

Az ő szeme még gyermeki naivitással csillog. Hófehér szemgolyójában ott táncol az azúrkék csoda… tágra nyílt pupilláiban mindig meglátom magam. A saját, fáradt, minden nemű komolyabb önbizalom nélküli arcom.

Irigykedem rá. Persze ez csak az egyik őrült énem által generált dráma egyik újabb gyöngyszeme…

Hol a saját otthonomban akarom felépíteni a saját, önálló és megismételhetetlen személyiségem, hol pedig nála, az ő szívében, az ő bőre alatt lélegezni, és soha ki nem bújni a forró ölelés biztonságából. Egy olyan embernek, aki mindig kereste a helyét és csak részlegesen látja magát saját tükrében, annak a szerelembe esés olykor-olykor a szakadék szélén való táncolást is magába rejti a sok boldogság mellett. Elsodornak a nagy érzések, és Bovaryné típusú tragikus hőssé válok hirtelen… minden értelmetlen és szürke a nagy szerelem nélkül. Az érzelmeim és a szerelem lüktető érzése folyik végig bennem a forró vér helyén… és majd’ belepusztulok az ölelés nélküli éjszakákba…

Azt hiszem talán ez létem legmélyebb pontja. Az örök küzdelem a semminek vélt minden ellen. Az érzések, amiket iránta táplálok, egy furcsa önképet is tartanak elém. Meglátom benne a valódi arcom és megijedek… van, hogy olyan magasra repülök a lélek régióiban, hogy teljesen eltorzul benne a saját arcom, és megszűnik a racionális, normális gondolkodás számomra.

Egyedül maradtam a rengeteg gondolattal. Már nem tudom kimondani azt, amit régen először leírtam, és végül megvallottam valakinek, hisz úgyis minden érzés kifolyt belőlem. Most néma vagyok… nincs kedvem megszólalni, inkább a hallgatás magányába menekülök. Könnyebb így, ennyi csata után senkinek sem beszélni a megismerhetetlen mélységekről. Könnyebb vallani a papírnak, amely végtelenül hallgat…

"Az arcom ilyenre az ország út faragta

Az éjszakák jeleket véstek rám

Én akkor is csináltam amikor más már 

Réges rég feladta.."

Geisterfahrer.

Föld és Ég

A világ ezer-millió okból összeomolhat és a valóság mindig összekuszálódhat. Nem kell feltétlen bánat ahhoz, hogy a dolgok fura álláspontot mutassanak.

A szerelmes ember annyira kitárja a lelkét, hogy minden apró remegése szinte földrengésként hat egész lényére. Ezért bántja jobban a hiány… ezért érzékenyül el mindenen… ezért irigy, féltékeny, önző, és ezért boldog. A legapróbb változás felkavarhatja… már az is, ha el kell szakadnia attól, aki áthatja egész lelkét… aki minden álommolekula főszereplője.

"Te vagy,

aki az életnek értelmet ad.

Szemed azúr-kék oltóanyag,

amiből egyetlen csepp is elég, és

örökké szerelmes leszek beléd."

***

A változások kapujában a régi kötelékek átalakulnak. Erejüket elveszítik, laza, megszokott egységnek tűnnek. Habár még egy darabig elszakíthatatlanok, a sok különböző cél és egyéniség elkoptatja ezt biztonságot.

Igyekszem nem gyökértelenül elszakadni ettől az élet-fejezettől… mégis úgy érzem, kemény és kopár a föld, amelybe körmeimet bele akarom mereszteni. Nem megy… nem tudok sem elszakadni, sem pedig belekapaszkodni. Különös állapotban lebegek jelen és jövő között… nem tartozom sehová, nincs már nevem, nincsenek már különleges testvér-baráti kötelékeim. Ismét itt egy nagy cél, s ismét egyedül kell harcolni. Az élet így rendezi utunkat, ilyenkor a magányba taszít hogy minél jobban féljünk, és az összes idegszálunkat a célra tapasszuk rá. Így működnek a feltétlen lelki-reflexet… elszaggatják a régi szálakat… elküldi az agyunknak az üzenetet, hogy most már úgyis mindegy. Minden tönkrement, elmúltak a felhőtlen idők. Egy korszak véget ért, és a kapcsolatokat összekötő fonalak lazán himbálóznak a szakadék felett. Nem biztos, hogy a jövő képeit is képesek megtartani…