Sleeping With The Enemy

Geisterfahrer mesél…

„Hajónkat egymás mellé sodorta az élet. A tenger, azaz maga a sors így adta alánk a hullámokat, hogy furcsa és rögös utak keresztezésében találkozhassunk.
Feküdtem mellette az ágyban. Köztünk az alig félméternyi távolság hirtelen szakadékká mélyült. Éreztem a belőle áradó feszültséget és szorongást. Tudtam, hogy kire gondol… tudtam, hogy fáj a szíve, még akkor is, ha azt mutatja az egész világnak, hogy nincs neki. Különös módon mindketten ugyanazzal küzdöttünk… egy érzést akartunk elnyomni, hogy az még véletlenül se befolyásolja határozott és büszke lényünket… nehogy bármi is megpróbáljon elpusztítani minket. Azon kezdtem el hirtelen tűnődni, hogy vajon azért nem érintjük meg egymást, mert félünk, hogy akkor valami megmagyarázhatatlan gyengédség kezdene kialakulni köztünk?

Nem kedvelem a felszínességét… sem a kapzsiságát. Közönségesen beszél és arrogáns. Mégis megnevetett a tettetett butaságaival… óriási badarságokat hord össze, de nem tudom már felhúzni magam ezeken. Imádom köszörülni rajtam a nyelvem… úgy érzem, milliószor belerúghatok, ő akkor is kibírja.
Nekem megmutatta, hogyan is küzd a hatalmával, ami lassan összeroppantja… ettől hirtelen nagyon emberivé és vonzóvá vált. Érzem, ahogyan árad belőle a felnőttes nehéz élet árnyéka. Azt hiszem, valahol mélyen engem tekint az egyetlen igazi, megbízható barátjának, akinek nem kell semmit sem bebizonyítani… s aki még mindig nem vár el semmit cserébe.

Egy ágyban az ellenséggel. Fogalmam sincs, miért hozok mostanában ennyire rossz döntéseket. Én nem vagyok szerelmes és nem is akarok az lenni… mégis folyton azon kapom magam, hogy küzdöm az érzelmeimmel. A múlt velünk él, és arra vár folyton, hogy összezavarja a jelent.

Nem lehet csak úgy odaadni a testünket valakinek. A lelkünk ott lakik benne, tehát egy részét a fizikai létünkkel együtt odaajándékozzuk. Az érzelmi világ nem fekete-fehér. A szerelem az, vagyis az inkább lángoló vörös. Most egyik színt sem látom… most köd szállt a szívemre, ami elborít mindent… a határozott, komoly érzelmek megfoghatóak, kezelhetőek és csak jól érinthetik meg az ember lényét. De most sorra találkozom a zavarosabbnál zavarosabb kapcsolatokkal, és nem tudok velük megküzdeni. Szeretnék nagyon messzire elfutni és soha többé visszanézni.

Egyetlenegy nagy és igazi Szerelem létezik. Aki szerencsés, az hamar megtalálja, és boldog házassággá alakulva egész életét beragyogja. Szeretnék egy nap majd készen állni arra, hogy ilyen nagy áldásban lehessen részem. Az igazi szerelem egy gyönyörű, tiszta kincs, amihez nem méltóak a zavaros próbálkozások, és az egyoldalú vonzalmak. Mindenki tudja, mikor találja szembe magát egy darabbal a tökéletes boldogságból..."

Wicked Games

Mi marad egy ősrégi, szinte már meg sem történtnek tűnő szerelemből? Mi marad a gyerekkor eme tiszta, nyugodt és kellemes darabjából?

Erről nagyon keveset írtam… méltatlanul keveset… pedig számított. Nem szenvedtem, nem kaptam sebeket, túl sok minden mást sem kaptam… akkor a tapasztalat helyett csak azt láttam meg, hogy mi jár nekem, és hogy a modern világban akaratlanul is kasztokba soroljuk magunkat. Még én sem vagyok képes kilépni a saját gondolataim és önzőségem szorításából.
Az első szerelem mindig véget ér, de soha sem múlik el igazán. Igaz lenne a közhely? Miért térnek vissza férfiak a múltból… és mit is akarnak egészen pontosan? Évek telnek el, míg újra visszamerészkednek… kuncsorognak egy kicsit bizonyos örömökért, és némi szórakoztatásért.
Érdekes most ezt konstatálni, főleg, hogy a blogom tele van hol szívet tépően szomorú, hol a boldogságtól átitatott írásokkal.
Ha egy jó és értékes ember szívét összetörik, felesleges bosszú állnia, vagy túl hosszúra nyújtania a gyász fázisait. A karma nevezetű dolog szerintem igenis valószerű, és erősen dolgozik. Észre kell venni a legapróbb jeleket is, amik jelzik, hogy fejlődés kezdődött, és a dolgok változása mindent előre mozdított. Némely férfi, aki megbántott egy nőt, olykor visszatér… talán lelkiismeret furdalásból, talán csak a felismeréstől vezérelve, hogy habár a szerelem elmúlt, csak arra az egy személyre tudott csak számítani eddigi életében…

Olyan tükröt állított nekem az élet, amibe –hosszú idő után- nagyon jó érzés volt belenézni. Megbíztak bennem, szerettek, és visszatérnek, mert tudják, hogy a segítőkészségem és a türelmem még mindig él (irányukba is)… az elmúlt szerelmek nyoma nem jéghideg, elhagyatott vagy gazos… ez inkább egy teljesen irreális, de szép hely a két ember lelkében, ahová akkor menekülünk, amikor a világunk omladozóban van. Bármi történt is, nekem nyert a büszkeségem, mert képes voltam a jelenben megvetni a lábam, miközben olykor erőszakosan, de mindig a jövő felé fordítottam az arcom. Elmentek, hogy aztán visszatérhessenek, és ugyanúgy kapaszkodhassanak belém.

Ilyen a szerelem. Van, hogy egyszerűen csak elmúlik, van, hogy az érzelmek vadsága és forrósága feléget mindent. Ahogy visszatekintek, már látom, hogy a nagy és lobogó érzelmek még nem feltétlenül képeznek két ember között igazi boldogságot és egészséges köteléket. Az idő és a régi tapasztalatok átértékelték bennem a "jó" szerelem, párkapcsolat fogalmát.

Mi marad belőlünk? Pár szomorú dal… néhány kopott fénykép… esetleg a mélyen magunka zárt szenvedély a másik iránt, amelynek meleget adó apró fénye néha elűzi a nagy magányt…

Pipacs

Igenis kell az ember életébe legalább egy sziget, ahol megbújhat… ahol megnyugodhat. Csak egy pillanatra szabad lehorgonyoznunk, egy hosszú villanásra, mialatt a menedéket adó nyugalom átjárja az összes porcikánkat.
Szerencsés vagyok, mert megadatott nekem, hogy találhattam magamnak egy zugot a nagyvilágban, ahol szívesen látnak, és ahol nem ér el a múlt keze. Ez a „sziget” nem menekülési célpontként szolgál, és nem is egy fojtogató, önző érzelem.
Aki igazán szeretünk –akár szeretettel akár szerelemmel-, annak igenis élmény látni a helyet, ahol felnőtt. Nekem fontos, hogy lássam honnan indult a családom, a barátaim, így megtudhatom, milyen környezet formálta őket, és kapok belőlük, a másik otthonából egy darabot, ami aztán összeköt minket a későbbiekben.

Szeretek utazni. Szeretek hidakat képezni a saját otthonom és a világ másik pontjai között. Látni kell mindent, amire csak lehetőségünk van.
Adrus, köszönöm, hogy megmutattad nekem, honnan indultál, és hogy miért szereted annyira ezt a tájat. Hiszem, hogy minden utazásom után kicsit más emberként, még teljesebben, még színesebben térek haza. Magammal hoztam egy darabot a Szigetközből. Egy egészen értékes darabot, amely emlékeztet arra, hogy van egy barátom, aki mindig mellettem áll és elkísér az életem végéig bárhova, lélekben mindig ott lesz. A tüdőmben érzem a friss levegőt, a szívemben az új taktusokat, amik újult erővel lüktetnek. Köszönöm Neked, hogy kikapcsolódhattam, boldog lehettem, és elengedhettem magam.

Az élet során talán nem is veszítünk el semmit, csak minden életszakaszban más és más értéket adományoz nekünk a Sors. A mi feladatunk, hogy felismerjük, hogy igazából mennyi gyönyörű dolog a mienk.

Szétárad a testemben a jóleső, nyugodt érzés. Felálltam, megcsináltam. Boldog vagyok. Hosszú idő után újra van miért őszintén mosolyognom. Mindent csak saját magunkért érdemes tenni… célok, küzdelmek és szerelmek állandó forgataga az emberi élet… s számomra most az igaz barátok szeretete az a szegletkő, amely igazán egyben tartja az életem.