Ars poetica

Tartozom számos vallomással magamnak, a valóságnak is. A mai nap fordulópont az életemben. Azon kevés alkalmak egyike, amikor megnyugszom, amikor azt érzem, hogy elértem azt a bizonyos célt.

Az én szívem örökre az alma mater egy darabját fogja magában hordozni. Onnan sohasem szakadunk el igazán, ahol barátokat, sőt az igaz szerelmet megleltük. Eddig annyira menekülni akartam, de ez csak egy korszak vége, amit úgysem hagyhatunk el teljesen.

Talán életemben először végigcsináltam úgy egy korszakot az életemben, hogy minimálisra csökkentettem a botrányok számát, és meg tudtam mutatni, hogy ki vagyok. Most nem a fájdalmak mozgatják a szívem… csak arra tudok gondolni, hogy ismertek, sőt elismertek itt. Megkaptam azt az elismerést, amelyre mindig vágytam. Az én életemben egyenesen arányos a küzdés mértéke, az állandó szenvedés mértékével –hogy miért nem ismernek el abban a formában, ahogyan erre vágyom.
Ma az ötévi munkám méltó lezárását ünnepelhettem. Gratuláltak, dicsértek. Ott éreztem minden mögött az örök mozgató erőt, a felsőbb hatalmat, aki vezette kezem.
Mosollyal az arcomon, és keserűségek nélkül távozom innen, ebből az iskolából, ahol felnőttem. Mikor összetörték a szívem, olykor jó volt a narancssárga ajtók mögé elbújni a valóság elől.
Itt mindenféle elfogultság nélkül a szemembe mondták a hibáim… képes voltam fejlődni. S most, mikor mindennek vége, életemben először megérdemelten megkaptam a nekem kijáró tiszteletet, amelyre oly’ nagyon áhítoztam… jó és tehetséges embernek tartanak. Ismernek, látják a bennem rejlő rosszat is, de látják az értéket. Azon szakaszban vagyok, hogy ez nekem most mindennél többet jelent.
Sokat hibáztam az elmúlt időkben. Most ismertem csak fel, hogy mekkora feladatot adott nekem az Úristen. Szerelmet kaptam. Szenvedélyeset, lángolót, ezer érzelemtől csillogót. Ezzel együtt azonban egy különleges feladatot is kaptam. Paradoxon, hogy pont most megismertem azt a jelenséget is, amikor nagyon nehéz szeretünk egy másik embert. Talán kivetítem a haragom, intoleráns, érzékeny vagyok… önvizsgálatot tartottam, pontosan tudom, mik lakoznak bennem. De gonoszság nem! Önzőség is csak alig.
Mi az oka annak, hogy képtelen vagyok elfogadni valakit, aki felnevelte azt az embert, aki számomra a legbecsesebb kincs? Nem tudom. Őszintén nem.
Igyekszem az életet minél kevesebb drámával és „színházzal” megszínesíteni. Igyekszem szerény és szeretetreméltó lenni, csak a nevetésemben hangosabb lenni. Nem tehetem meg még egyszer, hogy bírálok egy embert, akit tisztelnem kell. Sem másokkal, sem a saját családommal szemben nem teszem meg még egyszer. Nem fogok támadót, bántót írni. A leírt szónak talán még a kimondott szónál is nagyobb ereje van. Más vagyok, változom. Más elveket követek… más a hitem… mást jelent nekem az erkölcs és a hitelesség. Más nekem a racionális nevelés.
Tanulni akarok értékes emberektől. Megadatott nekem, hogy rendkívüli tanítóim, szüleim voltak, akik értékítéletet neveltek belém, amelynek köszönhetően megtalálhattam az ízlés és ítélet segítségével a megfelelő erkölcsi példákat.
Coco Chanel életéről olvasok most. Egy puritán, szigorú nő, aki forradalmasította a divatot. A semmiből jött, fokozatosan tanult bele a művészi világba, és alkotott egész életében. Az járja róla, hogy heves vérmérséklete volt, gyakran megsértette az embereket, de akiket szeretett, azokhoz hihetetlenül nagylelkű volt. Áthallásokat érzek a saját életembe tőle.

Most, hogy olvasom ezt a könyvet, még inkább élesebben látom az embereket beborító réteges manírt. Ugyanúgy felbosszant a sok giccs, a kifinomultság hiánya. Nagyon régóta mindennapos harcokat vívok magammal, meg is mondták nekem bölcsen, hogy ugyan, nincsen rá okom. Persze, nincsen… csak vannak emberek, akiket az Úristen éleslátással áldott meg és hatalmas szívvel. Ennek a cipelése pedig sokat kivesz az emberből. Aki alkot, vagy erre van vágya, az kicsit mindig bezárkózik.
Az elmúlt fél évben a saját személyiségem különböző tájaira utaztam. A legaljáról kezdtem, a legnagyobb bűneimtől, s most megláttam egyéniségem legszebb értékeit. Szépen lassan végleg megtaláltam önmagam. Nem kell tovább keresnem… pontosan tudom, hogy ki vagyok. Lehet, hogy még mindig sok minden bosszant és érzelmileg kibillent… de innen tudom pontosan, hogy milyen embereket akarok magam körül tudni és kiket nem engedhetek közel. Megtaláltam a családomban rejlő erőket és a minket összekötő erőt, a szüleim, nagyszüleim különleges jellemét.
Csak titokban, az írásaimban vagyok ilyen „bölcs” és „éleslátó”. Nem szivároghat át az életbe, mert haragot gerjeszt bennem mások iránt, ami borzasztó pusztításokat hordoz… talán valóban jól ítéltem meg a dolgokat, csak muszáj volt mégiscsak életben maradni, amelynek egyetlen feltétele a megalázkodás volt. Nem tudom… majd az Úristen eldönti.


Még mindig megvannak a különleges barátaim és családom, akik körében soha nem érzem rosszul magam… akik miatt nem kell magamban keresnem a hibát. Sokat kutattam önmagamban, hogy miért vagyok én kevés. Óriásit tévedtem… nem a jellemhibáimról van szó, hanem az értéktelen emberek által gerjesztett elbizonytalanodásról. Mikor valaki megpróbálta lenyomni a torkomon a kiforgatott valóságot… soha többé nem tagadom meg önmagam. Inkább felülemelkedem, ez elegánsabb…
Ha mást nem, ezt megtanultam a magyar irodalmon keresztül. Ellen kell tartani a devalválódó világnak és az „emberárulók szutykának”…

Yours

A szerelemnek ezer különös zuga van. Létezik pár olyan is, amelyről nem szívesen beszélünk. Mindenki ismeri az íratlan szabályokat, a kezdeti korszak rózsaszín és boldog légkörét. Az a bizonyos tűz elkezd lobogni, egyre vadabb lángokkal, s szép lassan beborítja életünk minden apró rezdülését. A sekélyes, fiatal románcok kihunynak elég hamar, azonban a lelkünk mélyéről fakadó szerelmemben eljön egy olyan rész, amikor a lángok felcsapnak, égetik az egész testünket. Eszünket vesztjük a forróságban… vadul kapkodunk a másik után, rángatjuk, magunkhoz láncoljuk… s a másik örömmel tűri ezt. Ez az óriási különbség… az igazi szerető, örömmel égeti meg lelkét ebben a szinte érthetetlen szenvedélyben. Finom agóniát áraszt szét a testünkben, boldog könnyeket tesz szemünkbe.
De a szerelemnek is van egy másik arca. Egy sötét arca. A láng feltépi bőrünket, és fájdalmat okoz a szívünkben… szavakba öltözik a tűz, és így szúr belénk. Talán hibásan vallom, de az igazi nagy szerelem olykor tényleg megéget, és képtelenek vagyunk kordában tartani azt a rengeteg érzelmet, amely átáramlik a lelkünkön.
Bántjuk a másikat, tépjük, mintha tudat alatt meg akarnánk bizonyosodni arról, hogy valóban kitart-e. A szerelem szállongó, finom sötétje elcsal minket a helyes útról. Elvisz minket a féltékenységhez, az önzéshez és a hiány keltette dachoz.

Amikor gyerekek voltunk sokszor találgattuk, létezik vajon igaz szerelem? Szerintem igen. De kizárólag egy igazit találhatunk csak, a többi csak silány, rossz minőségű utánzat. Ez az egy adja a lelki értelemben vett létünk alapját, azt a bizonyos boldogságot, amely nem hagyja, hogy egyedül küzdjük át magunkat az életen, amely majd új csodákat képes létrehozni.


Ezt a bejegyzést neked ajánlom, még úgysem kaptál tőlem semmi komolyabb írást :)
Te vagy a Mindenség, az Élet, a Jövő… te vagy nekem a tökéletes. Soha sem kételkedtem benned, vagy a kapcsolatunkban. Hiszem, hogy veled a Jövő nem csak egy illanó ábránd, hanem maga Jelen, a Lét…
Túl hiú lennék, ha azt mondanám, hogy különleges vagyok, de te ezt mondtad rólam, és elhittem azt hiszem. Most már inkább csak azt látom, hogy nehéz elviselni engem, mikor küzdöm az élettel. De nem is tudod, és magam sem fogom fel igazán, mekkora kincs vagy nekem. Nem vagyok már magányos, nem keresem fejvesztve az utam, a jövőm. Elhoztad nekem a nyugalmat, a biztonságot és a végtelen boldogságot.
Minden nap hálát adok érted, soha sem felejteném el, és nem is fogom soha. Boldogságot kérek neked és a családodnak.
Neked adtam a szívem, nem kell semmi és senki más az életembe. Soha nem éreztem még semmiben ilyen biztosnak magam. Bocsáss meg nekem, ha elvesztem a fejem, csupán azért van, mert iszonyatosan hiányzol… mintha a vizet vonnák el előlem a végtelen sivatagban…

Erkölcsi fölény

A ház, a szoba, mindent átitattak a nehéz szavak. Fekszem a sötétben, fejembe tódulnak a mérgező vádak. Elzavarják az édes, szerelmes álmot a szememről. Rád nézek… nyugodtan alszol, pihensz az otthonodban. Észre sem veszed, hogy fulladozik melletted valaki, akit megölnek szépen lassan a ráragasztott rossz tulajdonságok.
Tudom, hogy gyerek vagy. Elég volt kimondanod pár mondatot, s láttam, hogy a gyökereidtől nem vághatlak el. Az ember nem látja a családját kívülről, sohasem. Talán még én sem a sajátom… de ha te és fa lennénk, akkor te egy nagyra törő, fiatal fa lennél, akinek gyökerei közeli vonzásában ott állna jópár sötétzöld, sűrű lombú, erős és elpusztíthatatlan fa. S én az erdő másik végén állok… bámulok a napba. Csemete korom óta egyedül nyújtózom az ég felé… tudom jól, hogy ki vagyok, előszeretettel hánják a szememre. Magányos fának titulálnak, pedig sokan állnak körülöttem, sok embert simogatok a szellőmmel.
Nem szakíthatlak ki az éltető földből. Képtelen is lennék rá, hisz te még oda tartozol. Azt hiszem, a környező fáid sem eresztenének el valójában…


Küzdöm az érzéseimmel. Aki ismer engem, pontosan tudja, hogy amikor írok, azt gátlástalanul és őszintén teszem. Most még magamnak is hazudnom kell… a saját torkomon nyomom le a mérget, amit ezüsttálcán kínáltak nekem. Volt, van és lesz is még véleményem sajnos… bár ne lenne… de ezt már az „illetékesek” úgysem tudják meg.
Egy megingathatatlan támaszhoz térdelek le. Az oly’ szívesen vitatott és támadott hitemhez fordulok. Félmosollyal feltekintek, és remélek… remélem, hogy legalább az Úristen látja, milyen is a jó ember…

Ultraviolence

Hosszú ideje újra írok. A mérget kiszűröm a gondolataimból, és csak a fénybe nézek. Hadd vakítson el a tisztaság, égesse ki a bennem élő rosszat…
Elvarázsolsz. Életem erős és stabil alapköve vagy. Kezedbe fogod az arcom és kíméletesen lehozol a földre. Nem hagyod, hogy az érzelmeim rabja legyek… nem hagyod, hogy elhiggyem magamról, hogy rossz ember vagyok.
Sok sikerem és büszkeségem van, de semmit sem becsülök úgy, mint téged. Nehéz szavakba önteni azt, ami most már olyan mint venni egy mély lélegzetet. Legnagyobb kincsem az a parányi világ, amelyben mi élünk… amit senki nem vehet el tőlünk, amiért már megküzdöttünk.

Emlékszem, mikor feltárult előttem az a hatalmas csoda, ami még most is átszövi a hétköznapjaim. Megbabonázva lépkedtem a jeges levegőben. Mindenem tűzforró volt, az ajkam égett a csókodtól. Megtöltötted a szívem szereteteddel, és életre keltetted bennem a jó embert. Megtanítottál arra, milyen igazán mosolyogni, milyen igazán szeretni. Találtam egy férfit, aki szerelmes. Aki szerelmes belém… egy szerelmes férfit, akinek lelke olyan tiszta mint decemberi érintetlen hó. Nem ijedsz meg a jövőtől, nem futsz el rettegve az örök kötődésemtől. Nem hiszem, hogy létezik nálam szerencsésebb ember. Ha a saját gondolataim a szakadékhoz sodornak, miattad maradok majd jó ember. Te adsz erőt, hogy valami rendkívülit alkossak, amikor felnövök… hogy dolgozzak, és soha ne legyek rest jót, jót és még több jót adni. Mert tőled mindent megkapok, amire vágyok. Talán néha nem is élőlény vagyok, hanem csak lélek… s a te szereteted tart ezen a földön… miattad élek, hogy láthassalak mosolyogni… hogy hozzám érj, hogy kimondd a nevem.
Néha tényleg menekülök, vagyis legalábbis magamra zárom az ajtót, és kitaszítom a világot. Csak lebegni akarok a végtelen szeretetben és boldogságban, majd elhitetetni magammal, hogy semmi másra nincs szükségem. Jó néha így, kiürül a fejem, és nem leszek érzékeny a töménytelen gonoszságra.

A szerelemnek egyetlen feladata van. Szeretetet adni… a világ, amit berendezünk magunknak mentesnek kell hogy legyen minden emberi méregtől. Nem engedheted meg, hogy betörjön a valóság arra a helyre, amit boldogsággal és szeretettel építettél fel. Kezdetben ez a világ még parányi, titokzatos és gyenge… majd később, az évek belevésik jeleiket, és egyre nagyobbá válik, levetkőzi titokzatosságát és nyílt, erős egységgé fejlődik. Ebből az egységből születik a jövő majdan…