Tartozom számos vallomással magamnak, a valóságnak is. A mai nap fordulópont az életemben. Azon kevés alkalmak egyike, amikor megnyugszom, amikor azt érzem, hogy elértem azt a bizonyos célt.
Az én szívem örökre az alma mater egy darabját fogja magában hordozni. Onnan sohasem szakadunk el igazán, ahol barátokat, sőt az igaz szerelmet megleltük. Eddig annyira menekülni akartam, de ez csak egy korszak vége, amit úgysem hagyhatunk el teljesen.
Talán életemben először végigcsináltam úgy egy korszakot az életemben, hogy minimálisra csökkentettem a botrányok számát, és meg tudtam mutatni, hogy ki vagyok. Most nem a fájdalmak mozgatják a szívem… csak arra tudok gondolni, hogy ismertek, sőt elismertek itt. Megkaptam azt az elismerést, amelyre mindig vágytam. Az én életemben egyenesen arányos a küzdés mértéke, az állandó szenvedés mértékével –hogy miért nem ismernek el abban a formában, ahogyan erre vágyom.
Ma az ötévi munkám méltó lezárását ünnepelhettem. Gratuláltak, dicsértek. Ott éreztem minden mögött az örök mozgató erőt, a felsőbb hatalmat, aki vezette kezem.
Mosollyal az arcomon, és keserűségek nélkül távozom innen, ebből az iskolából, ahol felnőttem. Mikor összetörték a szívem, olykor jó volt a narancssárga ajtók mögé elbújni a valóság elől.
Itt mindenféle elfogultság nélkül a szemembe mondták a hibáim… képes voltam fejlődni. S most, mikor mindennek vége, életemben először megérdemelten megkaptam a nekem kijáró tiszteletet, amelyre oly’ nagyon áhítoztam… jó és tehetséges embernek tartanak. Ismernek, látják a bennem rejlő rosszat is, de látják az értéket. Azon szakaszban vagyok, hogy ez nekem most mindennél többet jelent.
Sokat hibáztam az elmúlt időkben. Most ismertem csak fel, hogy mekkora feladatot adott nekem az Úristen. Szerelmet kaptam. Szenvedélyeset, lángolót, ezer érzelemtől csillogót. Ezzel együtt azonban egy különleges feladatot is kaptam. Paradoxon, hogy pont most megismertem azt a jelenséget is, amikor nagyon nehéz szeretünk egy másik embert. Talán kivetítem a haragom, intoleráns, érzékeny vagyok… önvizsgálatot tartottam, pontosan tudom, mik lakoznak bennem. De gonoszság nem! Önzőség is csak alig.
Mi az oka annak, hogy képtelen vagyok elfogadni valakit, aki felnevelte azt az embert, aki számomra a legbecsesebb kincs? Nem tudom. Őszintén nem.
Igyekszem az életet minél kevesebb drámával és „színházzal” megszínesíteni. Igyekszem szerény és szeretetreméltó lenni, csak a nevetésemben hangosabb lenni. Nem tehetem meg még egyszer, hogy bírálok egy embert, akit tisztelnem kell. Sem másokkal, sem a saját családommal szemben nem teszem meg még egyszer. Nem fogok támadót, bántót írni. A leírt szónak talán még a kimondott szónál is nagyobb ereje van. Más vagyok, változom. Más elveket követek… más a hitem… mást jelent nekem az erkölcs és a hitelesség. Más nekem a racionális nevelés.
Tanulni akarok értékes emberektől. Megadatott nekem, hogy rendkívüli tanítóim, szüleim voltak, akik értékítéletet neveltek belém, amelynek köszönhetően megtalálhattam az ízlés és ítélet segítségével a megfelelő erkölcsi példákat.
Coco Chanel életéről olvasok most. Egy puritán, szigorú nő, aki forradalmasította a divatot. A semmiből jött, fokozatosan tanult bele a művészi világba, és alkotott egész életében. Az járja róla, hogy heves vérmérséklete volt, gyakran megsértette az embereket, de akiket szeretett, azokhoz hihetetlenül nagylelkű volt. Áthallásokat érzek a saját életembe tőle.
Most, hogy olvasom ezt a könyvet, még inkább élesebben látom az embereket beborító réteges manírt. Ugyanúgy felbosszant a sok giccs, a kifinomultság hiánya. Nagyon régóta mindennapos harcokat vívok magammal, meg is mondták nekem bölcsen, hogy ugyan, nincsen rá okom. Persze, nincsen… csak vannak emberek, akiket az Úristen éleslátással áldott meg és hatalmas szívvel. Ennek a cipelése pedig sokat kivesz az emberből. Aki alkot, vagy erre van vágya, az kicsit mindig bezárkózik.
Az elmúlt fél évben a saját személyiségem különböző tájaira utaztam. A legaljáról kezdtem, a legnagyobb bűneimtől, s most megláttam egyéniségem legszebb értékeit. Szépen lassan végleg megtaláltam önmagam. Nem kell tovább keresnem… pontosan tudom, hogy ki vagyok. Lehet, hogy még mindig sok minden bosszant és érzelmileg kibillent… de innen tudom pontosan, hogy milyen embereket akarok magam körül tudni és kiket nem engedhetek közel. Megtaláltam a családomban rejlő erőket és a minket összekötő erőt, a szüleim, nagyszüleim különleges jellemét.
Csak titokban, az írásaimban vagyok ilyen „bölcs” és „éleslátó”. Nem szivároghat át az életbe, mert haragot gerjeszt bennem mások iránt, ami borzasztó pusztításokat hordoz… talán valóban jól ítéltem meg a dolgokat, csak muszáj volt mégiscsak életben maradni, amelynek egyetlen feltétele a megalázkodás volt. Nem tudom… majd az Úristen eldönti.
Még mindig megvannak a különleges barátaim és családom, akik körében soha nem érzem rosszul magam… akik miatt nem kell magamban keresnem a hibát. Sokat kutattam önmagamban, hogy miért vagyok én kevés. Óriásit tévedtem… nem a jellemhibáimról van szó, hanem az értéktelen emberek által gerjesztett elbizonytalanodásról. Mikor valaki megpróbálta lenyomni a torkomon a kiforgatott valóságot… soha többé nem tagadom meg önmagam. Inkább felülemelkedem, ez elegánsabb…
Ha mást nem, ezt megtanultam a magyar irodalmon keresztül. Ellen kell tartani a devalválódó világnak és az „emberárulók szutykának”…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése