Hiányzol. Emésztőbben, mint valaha. Eddig azt hittem, hogy a szerelem egy idő után fellazul és két ember már egyre könnyebben veszi az életet… nem lesz rapszódikusan drámai a világ minding.
Nem, ez nem a Szerelem.
A szerelem jelenség. Délibáb… álom… drog. Megfoghatatlan, de mégis mindent átitat, magába szív, szintetizál. Gúzsba kötnek a nagy gondolataim. Csak monoton robotként élem a hétköznapjaimat, és várom a megváltást. Mikor már épp megfojt a szürkeség, elérkezik végre a nap, mikor láthatlak. Pár óra, pár éjszaka mikor az a „különleges” magányom feloldódik, elillan.
Félek saját magammal szembenézni olykor. Félek, hogy rossz kedvemben hamis jelzőket ragasztok saját magamra. Talán egy dologban mégsem tévedek. Szememre vetették már sokan, sokszor… én olyan ember voltam, aki nem félt a magánytól. Néha már engem is majdnem megölt, de éppen sikerült elmenekülnöm előle. Aki egyedül nő fel, vagy sokat küzd az életben, az tudja, miről beszélek. A legközelebbi barátaim megküzdöttek ezzel… ezért tartanak ki máig mellettem talán.
Vádlón, saját keserűségemben rád süthetném, hogy könnyű életed volt. Lehetnék dacos, mint mindig, de ideje változni –ami mostanában fontos jelmondatom.
Erre nincsenek szavaim. Hiányzol. Te vagy a szín a szürkeségben, a fény a régi sötétben. Ez szerelem… nem múlik, nem halványodik… ugyanúgy elszorul a szívem, mikor megnyitod a lelkem nekem. Most is meg-megállok venni egy mély levegőt, elcsendesítem könnyeim.
Nagyon sokat vártam erre az érzésre, s most igazán szerencsés vagyok, hogy még mindig az enyém. Napról napra erősebb és teljesebb. Most nem a keserűségemmel kell küzdenem, hanem a türelmemmel. Türelem. Türelem. Az örökkévalóságra időnként várni kell…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése