Tegnap, mikor hazaérkeztem a nagymamáméktól
újra átváltoztam érzékeny gyerekké. Szívem megsajdult, hogy ott kell hagynom a „Mamit”…
mintha már kiskori tudatban is élne, hogy a nagyszülők idősek, és önzetlen
szeretetük túl hamar fogja elhagyni ezt a világot…
Emlékszem, mikor a szüleim oda vittek a panelház kis lakásába, akkor őutánuk bömböltem. Aztán „Mamival” egy teljesen másik világot teremtettünk ketten. Játszótársam, barátom, bajtársam lett. Mindig megállapodtunk, hogy „na ez köztünk marad, lakat a számon”! Rendkívüli ember az életemben… egyszer, ha majd felnövök más perspektívából, de még mindig a dacos gyerek szemén keresztül, csodálva akarom leírni az élményeimet.
Még velem van és ugyanolyan, mint mikor én még beszélni sem tudtam. Ő is az, akiért hálát adok, akit Isten rendelt mellém… hogy ne legyek olyan egyedül…
Felébredt bennem a dacos gyerek. Önző, hisztis és dacos. Mintha csak egy felnőtt-gyerek képében léteznék mostanában.
Kérted, hogy írjak arról az egy hétről, amelyet együtt töltöttünk kettesben. Ismersz, az ilyen élményeket azonnal papírra vetem, jogos hát a kérdés, hol marad most?
Talán bele sem merek gondolni, mennyire csodás lehet egy élet veled. Félek, a valóság túlzottan kínzó lenne eme gondolat után. Minden csak tompa árnyéka lenne annak a világnak, amelyben élhetnék veled. Olykor csak hagyom, hadd csapongjanak a gondolataim, hadd tervezzék meg a leendő élet apróságait. A konyha színét, a gardrób méretét, a háztartás vezetését. Lehet, hogy túl korai erre gondolni, és csak újabb –és jól ismert- hibát követek el azzal, ha „túlzottan ragaszkodom”. De nem tehetek róla. Biztos benne van a jellememben, hogy nagyon tudok szeretni és valóban hiszek az örökkévalóságban, a közös életben, ezért szinte odaláncolom magam a másik szívéhez.
Ezt tudom csak írni, ilyen szűkszavúan, és finoman… nehogy szétroppantsam a távoli jövő egy bizonytalan szépség-molekuláját. Bármennyire is késznek érzem magam a továbblépésre, itt szökik szembe, hogy szerencsére az én életem sem túl szép, hogy igaz legyen… Türelem.
Emlékszem, mikor a szüleim oda vittek a panelház kis lakásába, akkor őutánuk bömböltem. Aztán „Mamival” egy teljesen másik világot teremtettünk ketten. Játszótársam, barátom, bajtársam lett. Mindig megállapodtunk, hogy „na ez köztünk marad, lakat a számon”! Rendkívüli ember az életemben… egyszer, ha majd felnövök más perspektívából, de még mindig a dacos gyerek szemén keresztül, csodálva akarom leírni az élményeimet.
Még velem van és ugyanolyan, mint mikor én még beszélni sem tudtam. Ő is az, akiért hálát adok, akit Isten rendelt mellém… hogy ne legyek olyan egyedül…
Felébredt bennem a dacos gyerek. Önző, hisztis és dacos. Mintha csak egy felnőtt-gyerek képében léteznék mostanában.
Kérted, hogy írjak arról az egy hétről, amelyet együtt töltöttünk kettesben. Ismersz, az ilyen élményeket azonnal papírra vetem, jogos hát a kérdés, hol marad most?
Talán bele sem merek gondolni, mennyire csodás lehet egy élet veled. Félek, a valóság túlzottan kínzó lenne eme gondolat után. Minden csak tompa árnyéka lenne annak a világnak, amelyben élhetnék veled. Olykor csak hagyom, hadd csapongjanak a gondolataim, hadd tervezzék meg a leendő élet apróságait. A konyha színét, a gardrób méretét, a háztartás vezetését. Lehet, hogy túl korai erre gondolni, és csak újabb –és jól ismert- hibát követek el azzal, ha „túlzottan ragaszkodom”. De nem tehetek róla. Biztos benne van a jellememben, hogy nagyon tudok szeretni és valóban hiszek az örökkévalóságban, a közös életben, ezért szinte odaláncolom magam a másik szívéhez.
Ezt tudom csak írni, ilyen szűkszavúan, és finoman… nehogy szétroppantsam a távoli jövő egy bizonytalan szépség-molekuláját. Bármennyire is késznek érzem magam a továbblépésre, itt szökik szembe, hogy szerencsére az én életem sem túl szép, hogy igaz legyen… Türelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése