Nem bírom már. Csikorgatom a fogam a
gyönyörbe zárt fogságban, ahol a saját érzelmeim fűtik fel a szobát.
Kicsit mintha pár csodásan csillogó értéknek
megkopott volna a szépsége. Időnként nem hiszek a szerelemben, a barátokban, a
családban…
Sokan talán nem értik, hogy miért szerettem ennyire a középiskolát… s most mégis miért vágyom ennyire az egyetemi életre. Úgy tűnhet el akarom vágni az összes gyökeremet a múltból, mindent, ami valaha fájdalmat okozott.
Önálló akarok lenni. Tanulni akarok, célokat kitűzni. Nekem nem megy a céltalan lebegés –legalábbis a nem-érzelmi jellegű lebegés. Csak akkor nem gondolok a kudarcaimra, és nem rettegek, ha dolgozhatok, alkothatok. Enélkül képtelen lennék élni.
Ha majd odajutok, hogy egy csapat új emberrel találkozom, sokkal nyitottabb szemmel fogok járni. S most tényleg hallgatok Anyám szavára… okosan építek. Nem a kétszínűség a fegyver ahhoz, hogy előretörhessünk, és kapcsolatokat építhessünk. Nem hiszek már abban, hogy valóban mindenkivel jóban kell lenni. Inkább csak okosan kell szólásra emelni a szánkat…
Talán legbelül lakik bennem még mindig valami apró, sötét és cinikus szellem. Ő mindig összehúzott szemmel fogja nézni a világ hamis gyönyöreit, és erkölcsi mércéje túl magasan lesz. Szorongani fog olykor, és előtörni, megmérgezni a magányos perceket. Ennek a lélekszilánknak a szavait olvashatod. Ő akar bennem annyira menekülni… ő az, akire olykor azt mondják, hogy engedetlen és tiszteletlen, megy a saját feje után. persze, hisz küzd, mert szeret és őrült is. Ő kér nehezen bocsánatot, és olyan nagyon önző. Féltékeny is, ha nem ő az egyetlen a másik számára, ha bármi elé kerül… sokat vár el, mert még annál is többet megtesz a másikért.
Talán soha sem fog már megváltozni… ő ilyen, vad és magányos, valami mindig szorítja a szívét. Hol az otthon hiánya, hol a szeretett fél hiánya, hol a barátok eltűnése…
Sokan talán nem értik, hogy miért szerettem ennyire a középiskolát… s most mégis miért vágyom ennyire az egyetemi életre. Úgy tűnhet el akarom vágni az összes gyökeremet a múltból, mindent, ami valaha fájdalmat okozott.
Önálló akarok lenni. Tanulni akarok, célokat kitűzni. Nekem nem megy a céltalan lebegés –legalábbis a nem-érzelmi jellegű lebegés. Csak akkor nem gondolok a kudarcaimra, és nem rettegek, ha dolgozhatok, alkothatok. Enélkül képtelen lennék élni.
Ha majd odajutok, hogy egy csapat új emberrel találkozom, sokkal nyitottabb szemmel fogok járni. S most tényleg hallgatok Anyám szavára… okosan építek. Nem a kétszínűség a fegyver ahhoz, hogy előretörhessünk, és kapcsolatokat építhessünk. Nem hiszek már abban, hogy valóban mindenkivel jóban kell lenni. Inkább csak okosan kell szólásra emelni a szánkat…
Talán legbelül lakik bennem még mindig valami apró, sötét és cinikus szellem. Ő mindig összehúzott szemmel fogja nézni a világ hamis gyönyöreit, és erkölcsi mércéje túl magasan lesz. Szorongani fog olykor, és előtörni, megmérgezni a magányos perceket. Ennek a lélekszilánknak a szavait olvashatod. Ő akar bennem annyira menekülni… ő az, akire olykor azt mondják, hogy engedetlen és tiszteletlen, megy a saját feje után. persze, hisz küzd, mert szeret és őrült is. Ő kér nehezen bocsánatot, és olyan nagyon önző. Féltékeny is, ha nem ő az egyetlen a másik számára, ha bármi elé kerül… sokat vár el, mert még annál is többet megtesz a másikért.
Talán soha sem fog már megváltozni… ő ilyen, vad és magányos, valami mindig szorítja a szívét. Hol az otthon hiánya, hol a szeretett fél hiánya, hol a barátok eltűnése…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése