Amikor felszállsz a
fedélzetre megszűnsz létezni. Eggyé válsz a végtelen vízzel, együtt táncolsz a
lágy hullámokkal, fényed pedig a nap uralkodó sugaraitól kapod.
Nincs múltam, nincs jövőm,
senki vagyok ezen a hajón. Sodródom a part felé, keresem a kapaszkodási
pontokat, s közben teljesen üres mindenem. Nem egyszerű „kikapcsolásról“ van
szó, ez ennél több… újjászületés, megszűnés, majd felemelkedés.
Némává tesz a végtelenség, sejtjeimet átjárja
a hullámok tánca…
Ha visszaemlékszem
ezekre a pillanatokra, érzem, hogy jelentős átalakítást végeztek bennem. Az
élmények új embert kreáltak, és feltöltöttek az összes létező jó érzéssel: szeretettel, hálával,
boldogsággal, elégedettséggel.
Nekem nem szabad azt
mondanom, hogy örökre, mert a felnőttek kinevetnek. Csak pár hónapot, pár évet
kérhetek, de nekem ez nem elég. Már késő visszabújni a magas, erős falak mögé,
amiket én magam építettem. Most már megtaláltam a helyem… belém költözött egy
idegen, de nyugodt érzés. Nem akartam menekülni, nem hiányzott az „életem”. Ott volt az életem, ott vezette a hajót.
Hálás vagyok, hogy sikerült megélnem a boldogságot… méghozzá azt a fajtáját,
ami a valóság boldogsága, amibe vegyül némi könny is, de pont ezért csodálatos.
Szinte kézzel tudtam tapintani magamban ezt a különleges ajándékot. Nem
emelkedett felém magas felhő formájában a megfoghatatlan érzés, inkább otthont
talált bennem. Csendes volt, kedves és simogató. Mindig emlékeztetett, hogy ez
most a való lét, de mégis szorosan ölelt körbe… nem hagyta, hogy csalódjak.
Ha most kívánhatnék
valamit, akkor megállítanám az időt. Ha le tudnám festeni a bennem lakó
állapotot, megtenném… odaajándékoznám az örökkévalóságnak, a jövőbeli énemnek.
Azt akarom, hogy örökre emlékezzem arra, mennyire boldog volt, mindegy mi is
történik majd a ködös felnőtt létben…
U.I.: Ajánlom ezt annak
a maroknyi embernek, akik mindig mellettem állnak, és még a barátaimnak
mondhatom őket.
G.
